Vannak dolgok, érzések, folyamatok, amelyeknél nem hisszük el, hogy befejeződhetnek. Ilyen az élet, a barátságok, a házasságok és a szerelmek. A szenvedések is. Persze józan paraszti ésszel mindenki tudja, felfogja, hogy, aminek kezdete van, annak egyszer vége is lesz, de nem nálunk. Nem a mi esetünkben. Az ilyesmik csak mással történnek meg, csak olvasunk, vagy nem olvasunk róla, mert a homokba dugjuk a fejünket. Ez a tagadás szakasza. Ebben jók vagyunk.

Vegyük az egyik leggyakoribb példát, ami a legtöbb fájdalommal és szenvedéssel jár: a szerelmet. Nagyon szépen indul a legtöbb esetben. A szerelem kezdetben olyan, mint egy bűbájos tündér. Port hint a szemünkre, hogy ne lássuk a jövőt, a gondolatainkat pedig egy-kettőre elhomályosítja. Szerelmesnek lenni más tudatállapot. Repülés, bizsergés. Olyan energiák szabadulnak fel, amelyeknek létezéséről még olvasni is ritkán olvastunk. Együtt lenni a másikkal, inni minden szavát, belélegezni azt a levegőt, amit ő, vágyni az érintésére, felvillanyozódni a mosolya láttán, maga a paradicsom. Minden rezdülés egy ígéret. Annak a csalfa látszata, hogy megélhetjük azt, amit eddig nem, átbizserget bennünket. Ez valami földöntúli öröm…Ilyenkor a szívünkben apró dallamok járnak táncot…. A kis pillangók a gyomrunkban repdesnek és látni őt, érinteni azt a földi embert, aki belőlünk ilyen érzéseket váltott ki, egyszerűen leírhatatlan. Hogy miért szeretjük? Hogy miért szerelmesedünk bele ekkor olyan nagyon, nem lehet megválaszolni. De ettől a válasz nélküli állapottól lesz még különlegesebb minden.

Figyelmet adunk és kapunk. Építjük a másikat szerelemből faragott dísztéglákkal. Felfelé visszük olyan magasságba, amit csak ez az érzés képes elérni. Adunk neki mindent önmagunkból. Úgy érezzük, hogy nincs olyan porcikánk, amely ne érte lenne. A lelkünk minden egyes darabkáját felkínáljuk kéretlenül is. Ha nagy szerencsénk van, akkor ebben a földi csodában a másik fél is hasonlóképpen érez.

De a szerelemnek múlnia kell… Felfoghatatlan, hogy mennyire nem tartós. Nem tehetjük a hűtőbe, raktározhatjuk el nehezebb időkre, mert a szerelem fogja később a nehezebb időket hozni, pontosabban annak hiánya. Hogyan hal meg a szerelem egy idő után?

Lassan haldoklik. Kezdetben nem vesszük észre, hogy a másik nem tökéletes. Sokáig nem láttuk, mert a jelenben voltunk, gondtalanul, önfeledten, de egyszer csak elkezdünk felébredni, gondolkodni. És a gondolkodás már hozza magával annak lehetőségét, hogy kinyíljon a szemünk. Nem jó ez az ébredés….Néha még szeretnénk visszacsukni a szemünk, lebegni, szállni a mámorban. Ez ideig-óráig sikerülhet, de utána menthetetlen lesz a helyzet. Vajon mi kell ahhoz, hogy a lassú haldoklás helyett a szerelem megmaradjon vagy átalakuljon? Hogy hogy léteznek párok, akik nem élnek gyűlölködve, fásultan? Mert léteznek és ez nem olyan városi legenda meg Hollywood. Csak elvétve…

Hol és mikor törik el a szerelem cserepeiből összeforrasztott vázánk? Miért nem tudunk érdekesek maradni, miért nem adunk vagy kapunk figyelmet a végtelenségig? Miért tolakszik be a megszokás a hétköznapjainkba? Kicsinyke vázánk sokszor leesik. Először még talán össze lehet forrasztani, mert csak két-három darabra tört, de később több a törés.

Hogy lesz idegen abból, akinek az érintésétől majd megvesztünk? Miért nem isszuk már a szavait az idő múlásával? Melyik az a pillanat, amikor elveszítjük a csodálatát, tekintetének simogatását? Vannak-e egyáltalán ilyen pillanatok? Mire jó a szerelem egyáltalán?

Megöljük a pillanatot az elvárásainkkal, a szeszélyeinkkel. Azzal is ássuk érzelmeink sírját, ha féltékenyek vagyunk, nem építjük a másikat, ha nem érzi azt, hogy odaadóak vagyunk, törődünk vele. Mekkora színjáték az, hogy ezt az elején zsákbamacskaként árulja Ámor? Benne van vagy nincs? Majd kiderül, ha nyilat kapsz a hátsódba! De ha a nyílvessző már ott van, akkor úgyis mindegy. Legalább a fájdalmat megspórolhatnánk, ha előbb észbe kapunk.

El lehet kerülni a szerelmet? Vajon a megszokást felválthatja az öröm, hogy valakié vagyok és valaki az enyém? Á, ez megint a birtoklás…A szerelem okvetlenül halálra van ítélve? Vagy csak mindig más formában kel életre, mi meg nem látjuk meg, mert álruhájában bujkál?

Hol vannak a válaszok? Segítene valaki?