Emma régóta szenvedett. Kegyetlen életet választott, de nem tudott tovább lépni. Mindent megpróbált. Élt mással, randizgatott, moziba járt, kirándult, a barátaival szenvedélyes beszélgetéseket folytatott, mások lelki ügyeit intézte, mindeközben senki másra nem tudott gondolni, csak Rá. A Férfi soha nem hitegette, nem volt szó válásról, közös életről, semmilyen jövőről. De ahogy mosolygott rá, ahogy beszélt hozzá, ahogy ránézett, azt Emma nem tudta elfeledni. Pedig sejtette, hogy már nem akarja őt. Már arra sem. Vagy talán igen…Arra még néha. 

Tudta, hogy nem lenne szabad, de mégis a telefonjáért nyúlt. Bepötyögött egy kedves karácsonyi jókívánságot, ami ártatlan volt, semmi titkos üzenet nem volt benne. Máskor tele volt pajkossággal, virgoncsággal, amiket csak ők ketten értettek. És várt.

És megjött a válasz. Emma szíve vadul vert. Átmegy hozzá, ezt ígérte a Férfi. Ma! Ez az ajándék mára. Nem mert örülni, csak mosolygott valami földöntúli örömmel. Aztán a következő üzenetben benne volt, hogy nem egyedül. Alibi-gyerekkel. A fiával. Mégis örült. Felpattant, s a zuhanyzóba ment. Ahogy folyt rá a langyos víz, semmi más nem érdekelte, csak az, hogy jön. Máskor ilyenkor dudorászott, bőrradírral szépítette a bőrét, leborotválta mindenét. De most csak egyszerűen mosolygott. Karácsony volt, nem illett szomorkodni. Ajándékot kapott, még ha olyat is, mint a mesében, amit az okos lány vitt a királynak, vagyis vitt is, meg nem is.

Ahogy elkészült, arra gondolt, ma milyen legyen? Szexis? Kívánatos? Üde? Nevetős? Szerette volna tudni, látja-e még őt? Nem külsőleg, hanem önmagában. Él-e még a Férfiban? Vajon ma miért keresi meg? Miért jön hozzá? Megdobban-e még a szíve olykor, ha kettejükre gondol? Távolodott tőle, ezt érezte. Már hiába nyúlt utána. Valami elveszett. Vajon tudja-e valaki, hogy a szeretők is szenvednek? És az ex-szeretők is. Ez utóbbi mulatságos gondolat volt.

Kiválasztott egy kivágott felsőt, felvett egy csinos melltartót, és arra gondolt, ma nem fog sírni. Utána sem. Nem engedi meg magának, hogy ha csukódik az ajtó, rátörjön a zokogás, mint eddig számtalanszor. Egy finom smink, a jól ismert Emma – illat és készen volt.

Ekkor kopogtak. Ott álltak nevetősen. A Férfi, akit Emma szeretett valami bolond, el nem múló szerelemmel és a fia. Bejöttek, jókedvűek voltak. Senki nem volt zavarban. Minden olyan otthonos volt. Megcsodálták az apró karácsonyfát, beszélgettek, ettek. Emma úgy érezte, a helyén van minden. Vannak megváltoztathatatlan dolgok. És ez nem baj. Nem kellett sírnia. Nézte a Férfit, aki ismerte őt. Ismerte a lelkét. Bejárta szájával, kezével összes porcikáját, egy karnyújtásnyira ült, mégis egy egész élet választotta el tőle. Szerette volna megsimogatni fáradt arcát, szeretett volna mellékucorodni, megkérdezni, vajon, miért van itt? A fia csacsogott, ragyogott, igazi tündér volt. Emma csak nézte a Férfit, azt, aki alig volt az övé, aki elment, mert nem volt közös útjuk. Talán igaza volt. De a szeme mást mondott. Látta benne önmagát most is, mint oly sokszor. És mosolygott. Talán ez is boldogság, gondolta. Talán…