Már erősen alkonyodott, amikor Ditta átvágott a város főterén.  Néhány galamb bóklászott csak a macskaköveken. Olyan ráérősen, fura fejjel, mintha örökösen sértődöttek lennének. A galambok feje alapból olyan volt, mint, akik a nap minden percében duzzognának valamiért. Ditta gyűlölte mind. Erőszakosak voltak és tolakodók. Ha néha látott egy-egy galambtetemet a téren, egy csepp szánalmat nem érzett. Úgy kell nekik, miért is követelőznek annyira. Gyanította, hogy a környék lakói közül van, valaki csúzlizza őket, mert túl gyakran hevert a kuka mellett egy-egy gerle.

A hangjuk a régi nyarakra emlékeztette. A búgásuk. Anyja  egyszer azt mondta neki, figyelje meg, hogy azt mondják, guggolj le, guggolj le! Ő fülelt, de nem ezt hallotta.

 Azokra a meleg nyarakra emlékeztették a galambbúgások, amikor még megállt az idő, a levegőben porszemek szálltak és a világon semmi nem történt. Ahogy az már falun lenni szokott. Csend volt, leírhatatlan béke és unalom. Határozottan gyűlölte azokat a nyári napokat, most meg vágyakozik utánuk. Furcsa az ember.

Itt a városban soha nem volt akkora a csend vagy a meghittség. Soha olyan illatok nem terjengtek a levegőben, mint náluk, a kis faluban,  ahol még nyár elején is hársfaillat lengte be az utcájukat. A Hársfa utcában laktak, ezért kicsit mindig mulattatta, hogy valóban hársfákat ültettek oda még jóval születése előtt. Az égadta világon semmi nem hasonlított a mostani életében arra a régire, ami elmúlt. Az egy másik világ volt. Más idők, más emberek és más érzések. Nem sírta vissza őket, vagy ha igen, akkor nem akarta bevallani önmagának. Jólesett ez az ámítás. Nem akart több fájdalmat töredezett szívének. Éppen elég volt annyi, amennyit a mindennapok hoztak neki. És a múlt is adott jócskán.

Cipője finoman kopogott a köveken. Óvatosan is lépkedett, mert nem akart orra bukni. A templom mellett még látszott a nap lenyugvó fénye. Narancssárga volt és ragyogó. Ekkor hallotta meg azt a buta kis dallamot. Talán 40 éve hallhatta utoljára. Valami régi dalocska lehetett, a szövegére is alig emlékezett. De ahogy a langyos  esti szellő feléje sodorta régi dalocska foszlányait, megborzongott.

A tér túlfelén egy utcazenész ült gitárral a kezében és finoman pengette a hangszert. Látszott rajta, hogy inkább önmagának játszik vagy csak túlságosan elmerült a játékában. Ő játszotta ezt a dalocskát…Ilyet nem szoktak játszani azok, akik kiállnak az utcára. „Egy csendes téli éjjel, ó nagy hegy láttad-e?”  Ez volt az!  Vágott belé a felismerés. Mintha egy pillanatra megállt volna az idő újra….Ditta lába földbe gyökerezett. Messziről ismerős tűnt neki a fiú. Nagyon ismerősnek. Alig lehetett több 18-nál. Szikár alakján jól mutatott a fehér ing és a barna mellény. Kopott farmerja zsebéből egy papírlap kandikált ki.

Nem messze tőle egy kalap hevert a földön, ami kicsit nyomott volt. Látszott rajta, hogy nem tegnapi darab. Barna széle foszladozott, de volt benne valami a régi korok stílusából, ami azonnal odavonzotta a tekintetet.

Ditta lassan erőt vett magán és arra gondolt, hogy ez a dallam csak véletlenül szól most. Senki nem tudja körülötte, hogy milyen érzéseket szabadít fel benne. Még mindig messze volt a zenésztől, de már látta vékony arcélét. Érezte, hogy valami elemi erővel húzza arrafelé. Nem számított, hogy sietnie kell, hogy otthon várnak rá…Csak azt tudta, hogy neki oda kell mennie a zenészhez. Látnia kell őt. Mert olyan ismerős, mert ezt a dalt játssza. Nem az O, sole miót, nem az Akácos utat, hanem ezt a régi kis gyermekdalt.

„Befagyott a kis patak és hó takarta be.” Így folytatódott. Anyja ezt énekelte neki sokszor elalváskor. Akkor a dalocska nem tűnt ennyire szomorúnak, inkább megnyugtatónak érezte. Ha meghallotta, tudta, hogy minden rendben, jön az éjszaka és aludnia kell minden kisgyereknek. Neki is.

Már csak pár lépésnyire volt a sráctól, amikor hirtelen megtorpant. A fiú pontosan úgy nézett ki, mint a bátyja, aki 30 éve eltűnt. Ditta ilyennek emlékezett rá. Maga előtt látta mély, barna szemét, szőke, fürtös fejét, huncut mosolyát. Nem akarta elhinni, hogy most ott áll előtte.

De hát nem lehetett Péter, hiszen nagyon fiatal volt.

  Az utcazenész csak lassan emelte fel a fejét és nézett Dittára, amikor az már hosszú ideje megbűvölten bámulta őt. Látta elvarázsolt szemeit, de nem szólt semmit, csak elmosolyodott.  És csak játszotta tovább azt az egyszerű kis dalocskát…

„Egy oktalan nyulacska kutatja hasztalan, hol van, merre futhatott, keserve parttalan…” A nőnek lassan kúsztak be a sorok az agyába és látta azt a nyár végi délutánt, amikor Péter kimegy a kertkapun. Még visszanézett rá, aki követte a tekintetével…A fűben ült és egy katicabogarat csalogatott át az egyik kezéről a másikra, amikor Péter elment. Rámosolygott pajkosan, teli szeretettel és utána nem látták többé.

És most itt van ez a fiú. Ugyanaz az alkat, ugyanaz a fejtartás, a mosolya pedig összetéveszthetetlen. Csak épp 18 éves lehet. Nem harminccal több.

„ És sírva sír a buksi nyúl a kis patak után, oly nagyon szerette őt, oly bohón s bután…”

A fiú csak pengette, pengette a húrokat, tekintete elvándorolt a templom tornya felé. Látszódott, hogy lélekben messze jár. Ditta is vele sodródott.

Azon a délutánon zengett a ház a veszekedéstől. Nem először. Az apjuk magából kikelve ordította, hogy az ő fiából nem lesz senkiházi művész. A családjukban mindenki ügyvéd már generációk óta. És Péter is az lesz, mert ha nem, akkor másnap katonaiskolába adja, hogy tanuljon egy kis rendet és fegyelmet. Majd annak elvégzése után megjön az esze és folytathatja a családi hagyományt.

De a fiú konokul azt hajtogatta, hogy nem. Ő nem lesz ügyvéd. Gyűlöli a zárt irodákat, a tárgyalótermet. Ott minden rideg és merev. Ő más szeretne. Világot látni, zenélni, emberekkel ismerkedni.

Apjuk úgy nézett rá, mintha nem értené a szavait. Értette, csak fel nem foghatta, hogyan korcsosult el így a nagyobbik gyereke. Valahol nagyon elrontották a nevelését. Na, majd a katonaság alatt elfeledtetik vele ezt az ostobaságot. Ott majd kiölik belőle ezt a szabadságvágyat. Ott majd kötelességre nevelik. Tudta, hogy csak ez az egyetlen járható út.

De Péter ezt nem hagyta. Elment. Anélkül, hogy bárkinek is szólt volna. Nem hagyott búcsúlevelet, nem vitt magával szinte semmit, csak egy kevéske pénzt. Azon a délutánon megszűnt létezni a családja számára.

Hiába kerestették. Az apjuk őrjöngött, anyjuk pedig rohamosan megőszült. Soha senki nem hallott többé róla. Vagy ha hallott is, mélyen hallgatott. Sokan azt rebesgették, hogy a Tiszának ment, de Ditta tudta, hogy ez lehetetlen. Amikor maga elé idézte a mosolyát, amit felé küldött a kertkapuból, akkor érezte, hogy Péter nem halált, hanem az életet választotta. Méghozzá a szabad életet.

„De megpihent szívében egy bús kis gondolat. Tán a kék fecskék után szökött a kis patak. „

Ez a bús kis gondolat most elárasztotta a nő lelkét. Nézte a fiút és minden erejét összeszedve megszólalt:

-        - Péter? – kérdezte fura, idegen hangon.

A zenész lassan letette a gitárját a fal mellé. Megfordult és mély, kellemes hangon ennyit mondott:

-       -  Nem, Gábor vagyok.

Ditta szíve összefacsarodott. A sors nagyon kegyetlen tréfát űzött vele ezzel a hasonlósággal. Minek is jött ide? Minek is vágott át a téren? Minek is emlékezett ma arra napra? Hirtelen nem csak szomorú, hanem bosszús is lett. A könnyek kaparták a torkát. Érezte, hogy azonnal zokogni kezd, ha nem fordul el és nem fut ki innen a világba.

-        - Elnézést….- suttogta elhaló hangon. – Csak nagyon hasonlított valakire.

És már fordult is meg, hogy elrohanjon a kínzó emlékek elől. De legalábbis erről a helyről. Péter nélkül minden más lett otthon. Nem volt több nevetés, nem volt több énekszó. Az apja soha többé nem fütyörészett, ahogy addig mindig a gyümölcsfái között.

-        - Apám neve Péter. Kőrösi Péter.

Ditta a döbbenettől szóhoz sem tudott jutni. Csak némán nyitogatta a száját.

Az unokaöccse állt előtte. Annak a fia, aki eltűnt 30 éve. Akiért annyi ideig sírtak. És most itt áll előtte ez a mosolygós fiú, aki pontosan úgy néz ki.

A könnyek lassan kezdtek csordogálni a szeméből. Csak állt szótlanul és hagyta, hogy testét rázza a sírás.

Az utcazenész odalépett hozzá és megölelte.

-       -  Nincs semmi baj – mondta kedvesen. – Ne sírjon.

De Ditta szeméből csak folytak a könnyek…A bánat, az elmúlt idő és a hiábavaló várakozás könnyei.