Régi nyarak illata szállt a levegőben. Legalábbis Éva ezt érezte, amikor hazafelé vánszorgott a nyárfák alatt.  Mindenfelé szálltak az undok kis, fehér szöszök és szemtelenül rátelepedtek az arra járók vállára, hajára. A lány orrát facsarta a tüsszentés, mert a nyárfák kis bolyhocskái mindent elleptek. Néhol egy rakáson, a fák tövében úgy néztek ki, mintha hókupacok lennének. Összegyűltek, kavarogtak, ha egy arra járó szellő felkapta őket.

Éva máskor nem foglalkozott ilyesmivel. Egy egyszerű hétköznap észre sem vette volna a körülötte történő lényegtelen dolgokat. Például azt, hogy pajkos szellő kócolja a haját,  vagy hogy a nap sugarai bágyadtan lopakodnak át a fák lombkoronáján, és a kőkerítés tövében egy seszínű macska kitartóan figyel egy verebet. Ilyesmire neki soha nem volt ideje, de ahogy magának őszintén megvallotta, kedve sem. Mi értelme figyelni az ilyen kis vacakságokat, amik csak könnyű pillanatok és azonnal elmúlnak? Mennyivel fontosabb dolgok is vannak az életben, mint a fák, virágok és a kóbor macskák!

Az ő világában csak számok, adatok, statisztikák léteztek. Azok egyszerűek, tiszták és logikusak voltak. Nem okoztak nagy bonyodalmakat az ember életében. Nem voltak se szépek, se csúnyák, vidámak vagy szomorkásak, egyszerűen csak rendszerezni kellett őket, vagy oszlopokba sorolni vagy áthelyezni egyik táblázatból a másikba. Szerette ezt a jól átlátható világot, ahol minden letisztult, eseménytelen és érzelemmentes volt.

Így nőtt fel. Langyos sárban tocsogva.  Anyja is könyvelő volt, az apja is a banki szférában dolgozott. Mindketten olyan emberek voltak, akiket nem nagyon kavart fel semmi az életben. Mert a helyükön voltak. Tették a dolgukat, bejártak dolgozni, nevelték a három gyereküket. Évente egyszer a Balatonon nyaraltak és ennyi volt a világ. És ez rendben is volt. Egyikükbe sem szorult egy szemernyi becsvágy sem. Ezért nem érezték azt, amiért mások a lelküket is eladták volna, hogy de jó is lenne, ha egyszer jobb kocsijuk lehetne vagy telkük a Tisza mellett.

Éva nagyon megértette őket. Pontosan így érzett ő is. Tudta, hogy mások szürkének és unalmasnak látják őt, de nem bánta. Nem is akart színes lenni. A legnagyobb félelme az volt, hogy egyszer észreveszi valaki. Netán érdeklődni kezd iránta…Vajon mit mondhatna egy idegen embernek, aki annyira más, mint ő? Mindig is szürke veréb akart maradni. Láthatatlanul megbújva szeretett volna átsuhanni az élet nevű kalandon.

Még a ruházata is jelezte, hogy be akar olvadni a tucatba. A semmilyen szoknya, a semmilyen felsővel olyanná tette, mintha az ötvenes évekből felejtették volna itt. Nem is volt e világba való, az biztos. Sokáig ódzkodott a mobiltelefontól is…Ebben a kisvárosban, ahol eddigi 25 évét töltötte és szinte mindenkit ismert, nem volt szükség arra, hogy telefonon mutassa ki az érzelmeit vagy mondja el a gondolatait. De egy évvel ezelőtt minden megváltozott.

Valahonnan, talán egy másik dimenzióból belépett az életébe a Férfi. Igen, így nagybetűvel!  Bence magas volt és maga különös módján elragadó pasi. Nem sokat beszélt, de, ha megszólalt, mindenki felfigyelt rá. A hangja olyan lenyűgözően kellemes volt, hogy ha másért nem is, ezért mindenki észrevette. De legfeltűnőbb rajta a csillogó, kék szeme volt. Ez a férfi, ez a különleges szempár őt szemelte ki egyik nap.

Ahogy közeledett a zuglói kis garzonlakása felé, a szíve egyre hevesebben kezdett dobogni. Abban reménykedett, hogy Bence még nem várja és lesz ideje összeszednie magát. De erre kevés remény mutatkozott. Belül rázta a sírás, kívül pedig remegett minden porcikája. Nem sírt, amikor kijött a kórhátból, nem sírt, ahogy felszállt a villamosra. Még akkor is tartotta magát, amikor az utcájukba érve arra gondolt, hogy a halál az élet része.

De amikor Bence jutott eszébe, amikor felidézte magában lágy tekintetét, akkor már tudta, hogy menten összeroppantja a sírás. Még csak 25 éves, szerelmes és élni akar. Úgy, ahogy eddig még soha. Ehelyett ma egy színtelen hangú orvos azt mondta neki, hogy gyors lefolyású nyirokmirigyrákja van. Ha mihamarabb elkezdik a kezelést, van esélye a gyógyulásra.

Évával megfordult az orvosi szoba e szavak hallatán. Az járt a fejében, vajon hányszor mondja el naponta az orvos ezeket a szavakat. Hányszor hazudik? És a színtelen hangja vajon annak következménye, hogy már kiégett teljesen? És ha mindez igaz, és ő ilyen beteg, akkor most miért nem szakad le a plafon? Miért süt a nap továbbra is? Vajon ordíthat-e most torkaszakadtából egyet? Vagy az olyan megjátszott jelenet lenne egy szappanoperából?

Persze nem tett semmit. Csak nyelt egyet. És még egyet. Kérdezni sem tudott semmit. Nem is hallotta, hogy, ezek után, mit mond az orvos. Azt sem tudta, miért fekszik pár pillanattal később a vacak, büdös kanapén…. Csak nagyon lassan tért magához. Látta, hogy egy fiatal nővérke vizet hozott neki és a kezét simogatja.

25 évesen nem szoktak meghalni az emberek, nem szoktak kórházi szobák kanapéján feküdni, hanem bulizni járnak, gyűjtik a skalpokat, nekiindulnak egy hátizsákkal a nagyvilágnak vagy egyszerűen csak élnek egyik napról a másikra céltalanul. De élnek.

A doktor úrnak el kellett mennie, mondta a nővér, de három nap múlva várják újabb vizsgálatra.

És ne aggódjon, fiatal a szervezete, legyűri a kórt.  Éva kábán nézett rá. A falon egy lusta pók mászott, épp a hálójában vergődő légy felé igyekezett. Nem sietett, csak haladt céltudatosan a biztos zsákmánya felé. Ilyen a betegség is. Lopakodik, nem figyelmeztet és utána visz mindent.

 Akkor, ott nem érzett magában szemernyi élni akarást sem. De ez csak pár másodpercig tartott. A sokk hatása lehetett.

Kinn már nem sütött a nap. Beborult. És hirtelen, szinte a semmiből, leszakadt az ég. Hatalmasakat dörgött, villámlott. Az esőcseppek szapora táncot jártak az ablak redőnyén. A lány lassan feltápászkodott. A halál tanyát vert a testében. Ezt érezte. Most készül berendezkedni. De ő nem hagyja…A nővérke aggódó tekintettel segítette fel a kabátját.

-        Felhívjunk valakit, aki hazaviszi? – kérdezte. Hallatszódott a hangján, hogy ezt a kérdést már százszor feltette itt a kórházi szoba kopott szőnyegén.

-        Nem kell, jól vagyok – suttogta alig hallhatóan a lány.

-        Biztosan? Ne hívjam a szüleit? – Jött az újabb aggódó kérdés.

-        Ne, csak őket ne! - kiáltott fel riadtan. Nekik el se mondja, döntötte el abban a pillanatban. – Jól vagyok…Megoldom – suttogta.

Ahogy ezt kimondta, érezte, hogy ez a legnagyobb hazugság, ami valaha kijött a száján. De hát mit kell tudnia ennek a nővérnek arról, hogy mit is érez valójában?!

Megigazította összegyűrődött szoknyája szélét, felemelte a fejét és arra gondolt, hogy versenyezni fog a kaszással. Hiába jelezte neki, hogy majd ideje lesz a találkozásnak, most nem fog nyerni, mert ő lesz az erősebb meg a szerelem. Most startolnak. Nyernie kell, mert a halál azokat ragadja csak el, akik kezet fognak vele.

Kiérve a régi, omladozó épületből, egyezséget kötött magával. Azt sem tudta, hogyan hozták ki a lábai, de az ígéretet megfogalmazta a lelkében. Élni fog!

 Azt akarta, hogy jövő tavasszal a fák neki illatozzanak.  Azt akarta, hogy az élet ne csak napok egymásutánja legyen. Sorban, tolakodva jöttek a gondolatok arról, hogy mi az, ami miatt még nem halhat meg. Ezer meg ezer tolakodott a fejében. Egy lenge, pezsgőszínű menyasszonyi ruha, egy csók a százéves diófa tövében Kismaroson, egy fürtös kisbaba, egy nyaralás Párizsban, áfonyafagyi csorogva a kezén, Bence hajának illata…

 És ha élni fog, soha, de soha többé nem fogja utálni az esőt, mert tudni fogja, hogy a vízcseppek nyomán élet fakad mindenhol. Az eső neki is táncot jár majd tavasszal egy hívogató élet ígéretével.  Neki is és másoknak is, akik mernek hinni.