Soha, amióta világ a világ, nem volt ekkora kultusza a testnek, mint most, napjainkban. Ha végignézem a fürdőszobai polcom, látom, hogy sorakoznak az ilyen meg olyan bőrkímélő, bőrtápláló tusfürdők, testápolók, bőrradírok. Az emberek egy bizonyos része sportol, edz hetente többször is, próbál egészségesen étkezni, hogy ez a romló burok minél tovább szolgálja őt. Aztán vagy sikerül, vagy nem.

A net, az újságok tele vannak gyönyörű, retusált női, esetleg férfi testek fotóival, amelyek azt hirdetik, hogy mindez elérhető mindenki számára, csak tenni kell érte. Ez az általános hazugság annyira elfogadott, hogy sokan meg sem kérdőjelezik.  Annyi időt és energiát fordítunk manapság arra, hogy gyönyörködjünk egy ilyen látványban, hogy már el sem hisszük, hogy a valóságban ez nem kivitelezhető. De nem lehet mindenkinek bombateste!

Csak ki kell menni egy strandra és végig kell nézni az embereken. Sok csúnya, elhanyagolt testet figyelhetünk meg. A nők, akik egész tavasszal azon görcsöltek, hogy eltűntethetik-e a narancsbőrüket nyárra, lehet-e feszes popsijuk, szemmel láthatólag feladták, mert a mindennapokban egyszerűen ez elérhetetlen. Az a nő, aki ad magára, sportol, jógára jár, fut, bicajozik, koplal, szoláriumozik. De soha nem lesz belőle címlaplány, mert az a mindennapi élet kárára menne. És ezt pontosan tudjuk, mégis hatalmas görcsökkel a gyomrunkban vesszük tudomásul, hogy a testünk változik, formálódik. A bőrünk veszít a feszességéből. A gravitáció működésbe lép ezen a téren is, és ereszkedik az arcunk, a mellünk egy bizonyos kor elteltével.

Nagyon kevesen tudnak emellett vállrándítással elmenni.  Ha valaki legyinteni merne, akkor a legvacakabb újság harmadik oldalán már ott láthatja egy sztárocska fotóját, aki egy héttel a szülés után bomba formában van, a melle olyan, mint két kőkemény alma és mindene feszes, mert a photoshop elintézte. Mégis elképedve tudjuk irigyelni és olyan szörnyűséges megállapításokat teszünk magunkra a tükörbe nézve, amilyeneket a férfitársadalomban egy férfi sem tenne.

A férfiak, akikre gyakran mondjuk mi nők, hogy egyszerűek, nem foglakoztatja őket sok minden a kaján, a szexen és a sporton kívül, sokkal egészségesebb lélekkel haladnak végig bizonyos életszakaszokon, mint mi nők. Hiába híznak, hullik a hajuk, növesztenek melleket, egyszerűen csak legyintenek, mert jól van az úgy. Ezt igazán jó lenne megtanulni tőlük. A férfiaktól sokkal kevésbé várja el a társadalom, hogy mindig a topon legyenek. Lehetnek szőrösek bárhol, bármikor gyakorlatilag. Az ősz hajra azt mondjuk, sármos, a pocakra meg azt, hogy tekintélyt ad nekik. Gondoljuk végig, milyen jelzőket kapna egy nő, aki szőrös, őszül, vagy hatalmas pocakja van! És kap is.

Iszonyú nagy az elvárás a nők felé a 21. században. Mindig hozniuk kell a formájukat. Ha nem, mert fáradtak, szültek vagy szoptatnak, azonnal ítélkeznek felettük. Legtöbbször természetes a nők egymás között és egymás fölött. De ezt már sokszor emlegettem. Azt azonban nem lehet elfelejteni, hogy a férfiak is ítéletet mondanak, és egyre gyakrabban mérik fel a nőket a testük alapján.

Hány férfi szájából lehet azt hallani, hogy okos, vicces, intelligens a felesége, a barátnője? Nem sokéból. Természetesen villantani csak jó nőkkel lehet. Ezt érti is mindenki.

Az összes újság, tele van olyan cikkekkel, hogy fogadd el önmagad, szeresd a tested, hogy nem csak a vékony nők nézhetnek ki jól. De lapozzunk csak egyet-kettőt és már a hogyan fogyjunk le három nap alatt 17 kilót című fajsúlyos cikkekhez érkezünk. Olyan erős a vágy arra, hogy csakis testben fejezzük ki a lényünket, hogy szép lassan elfelejtődik, hogy a test egy lelket is rejt. Hiába mondja el mindenki, hogy persze a lényét szereti a másiknak, az egyéniségét, a kedvességét, de azért egy szakítás után senki nem mondogatja azt, hogy az új barátnő, barát hű, de intelligens vagy humoros. Az új kapcsolatok mindig a külső mustrálásával kezdődnek. Aki azt állítja, hogy elsőre valaki lelkét vette észre, hazudik.

Ha annyit törődnénk az elménkkel, a szellemünkkel, a belső erőnkkel, amennyi energiát a külsőnkre fordítunk, valószínűleg kicserélődne a társadalom. De valahogy ez sokkal nehezebb munkának tűnik. Így marad az alkalmi sport, a jó ruhák, amelyek a strandon nem sokat segítenek, a smink és egyéb kellék, amely felhívó jelleggel bír.

A szemet lakatjuk jól elsőre, amely ha teljesen jóllakik, lehet, hogy nem lesz kíváncsi a belső értékekre és utána csodálkozva vesszük majd észre, hogy a cukormáz alatt nem lakozik semmi. A nagy üres lufi meg könnyen kipukkan. De a világ minden oldalról azt sugallja, hogy szenzációs testben előre juthatunk. A test mindent elérhet, mert elég egy hosszú comb, egy gömbölyű fenék ahhoz, hogy valakinek jó állása legyen. Való igaz, hogy sok helyen így működik. De azért gondoljuk csak végig, díjaznánk azt, ha csupa szupermodell venne körül bennünket? Huh, a pasik biztosan bólogatnak most. Tehát marad a nagy kérdés. Az aranyhaltól, ha az ész, a jellem, a szépség, vagy a szexi külső közül kellene választanunk, hányan mondanák azt, hogy inkább legyek csúnya, de okos, mint fordítva?

Így egész életünkben marad a görcs a tükör előtt, a szemráncok vizsgálata. Marad a kétségbeesett gondolat, hogy soha nem leszünk olyanok, mintha a Vogue címlapján a lányok. Hiába tudjuk, hogy a valóságban ők sem azok, de hiszünk az illúziónak, ahogy a bűvésznek is. A kalapban nincs nyúl, sejtjük, mégis amikor meglátjuk, azt próbáljuk kitalálni, hogyan kerülhetett oda.

És maradnak a felülések, a pár perces futások, amikkel becsapjuk önmagunkat. Mert mi megtettünk majdnem mindent, igyekeztünk. És lám…Ennyire telt.

Na, megyek, csinálok egy pár súlyzós gyakorlatot, csak még megeszem a csokis sütimet light kólával! Mert igyekszem én is….