2018. aug 16.

A síró-mosolygó csomag - novella

írta: Hildaságok
A síró-mosolygó csomag - novella

Editet valami zavarta napok óta, de igazán nem tudta, mi lehet az. Furcsa belső nyugtalanság vett erőt rajta, aztán elmúlt. Régebben is érzett hasonlót, de aztán azok az érzések is, ahogy jöttek, úgy múltak el nyomtalanul. De a mostani egyre jobban fojtogatta.

Amikor megcsörrent a telefonja és egy ismeretlen számot látott a kijelzőn, nem gondolt semmire. Csak spontán rányomott, miközben a vasalóval bűvészkedett a másik kezében. A gyomra összerándult az ismerős hang hallatán. A húga volt az. Két éve nem hallott felőle, nem lehetett elérni telefonon, mert a száma megszűnt. Senki nem tudott róla. Az anyjuk mondogatta néha, hogy biztosan él, mert ha meghalt volna, azt ő megérezte volna. Na, persze. A fenét érezte volna meg, gondolta Edit, csak mondta a hülyeségeit, ahogy sokszor.

Az első döbbenet után máris elkezdett kúszni benne valami rossz érzés a gerince mentén. Zsigerileg tudta, hogy mit is akar Vica. Vagy kit….

-       -  Meglátogathatlak benneteket? – kérdezte a hugica elnyújtott, nyávogós hangon. – Mindenképpen látni akarom a kislányom.

Edit nagyot nyelt. Eszébe jutott az a két évvel ezelőtti novemberi nap, amikor Vica beállított az egyhónapos kisbabával. A baba nagy kék szemeivel meredt rá, amikor fölé hajolt. Nem volt különösen szép, de apró szájacskája mosolyra húzódott. Azonnal a szívébe zárta. Kis csenevész testét ismerős érzésekkel szorította magához.

Ősz vége volt, olyan borongós, tél közeli nap. Nem messze varjak károgtak. Alkonyodott. Edit nem szerette ezt a hónapot, levert lett a fénytelen napoktól, a ködtől, a nyirkos levegőtől. De ott, akkor a langyos szobában a kisbabát nézegetve, ölelve sokkal szebbnek tűnt minden. Vica örömmel nyugtázta, hogy nővére pontosan úgy reagált az unokahúgára, hogy várta. Így nem lesz vele probléma. Amúgy sem volt választása. Laci azt mondta, hogy őt akarja, de a gyereket nem. Vica pedig Lacit akarta.

Rövid látogatás volt az akkor. Vica annyit hazudott, hogy pár napra el kell utaznia, és addig szeretné a kicsit a nővérénél hagyni. Tudja, hogy benne megbízhat. Hozott magával pár ruhácskát, de nem sokat, mert tényleg csak pár napról lenne szó, lódította komoly ábrázattal.  Pénze nincs, de biztos benne, hogy a baba etetése nem fog gondot okozni nekik, hiszen a sógora fantasztikusan jól menő céget vezet, telni fog tápszerre. Fél óra múlva már ott sem volt. És pontosan két évig nem is hallottak felőle. Bár Edit gyanította, hogy az anyjuk többet tud róla, mint ő, mert túlságosan nyugodtan viselte a kisebbik lánya látszólagos felszívódását. Mindig is a kisebbik volt a kedvence, el is kényeztette rendesen. Neki mindig mindent elnézett. Még azt is, hogy az unokáját eldobva lelépett egy pasival, akit alig ismert.

Edit először nem fogta fel, hogy egy csomagot kapott. Egy élő, síró-mosolygó csomagot, aki beragyogja majd a mindennapjait. Attila is könnyen elfogadta ezt a fura helyzetet. A lányuk meg pláne. Majd kiugrott a bőréből, hogy igazi hajas babája lett. Néha azért fintorgott, hogy kissé büdös a baba, meg hogy nyivákolós is, de alapjában véve azonnal helye lett a szívében.

És most előkerült Vica. És jönni akart.

-        - Mit akarsz?  Minek jönnél? – kérdezte a hosszú csend után ideges hangon.

-       -  Látni akarom az én kis bogárkámat! – hangzott a válasz.

-        - De miért? Miért most?

-         - Mert az enyém! És hiányzik – Vica hangja kezdett agresszívbe váltani. – Nem tilthatod meg!

Edit jól tudta ezt. Mégis ez volt az első gondolata. A kislányt már magáénak érezte. Ő kelt fel hozzá éjszaka akár ötször is. Ő vitte sétálni, lázasan az ügyeletre, ő intézte el a védőnőnél, hogy ne jelentsék, hogy a húga eldobta magától a gyerekét. Ő könyörgött mindenhol, ahol hivatalos ügyeket kellett intézni, hogy hagyják meg neki a lehetőséget, hogy nevelje, majd előkerül a gyereke anyja is. Hiszen Lizi az unokahúga. A legjobb helyen van.

-        - Rendben. Gyere! De meg kell ígérned, hogy nem zavarod össze! Még kicsi, de akkor is.

Gyűlölte magát ezekért a szavakért. A saját húgát oktatja ki, aki a gyerekét jön látni? Lehet, hogy megváltozott. Lehet, hogy valóban hiányzott neki a kicsi az elmúlt időkben. De ő annyira féltékeny, annyira szereti már a picit, hogy egyszerűen nem tudja ezt elfogadni. Hát milyen testvér ő?

-        - Akkor holnap reggel ott leszünk Márióval – hangzott az elégedett válasz. Úgy tíz körül, jó?

-       -  Jó – hagyta rá. Bár mondhatta volna, hogy akkor nem ér rá, ezer dolga van. Nyerhetett volna némi időt. Időt, de mire? Talán arra, hogy felocsúdjék. Hogy feldolgozza azt, ami nem sokára bekövetkezik.

Vajon ki a fene az a Márió? És Laci? Mindegy is. Egyik jön, másik megy. Így van ez a húgánál….

Vica megkapta, amit akart, ki is nyomta azonnal a telefont. Edit letette a vasalót. A szemében lassan patakká duzzadtak a könnyek. Nézte a két kicsi lánykát, akik a szőnyegen játszottak nevetgélve és úgy érezte, a szíve kiszakad a helyéből. Vica biztosan el akarja vinni majd a lányát. Hisz az övé! Ha meglátja a szőke, göndör kis fejét, a kék szemeit, amelyek mindig nevetnek, a tejfehér bőrét, biztosan nem fog tudni ellenállni neki. Azonnal szerelmes lesz a saját lányába.

Hogy éli ezt túl? A kicsi már az életük része két éve. Nem egy tárgy a polcon, amit, ha megunnak, elajándékoznak vagy kidobnak az emberek.

-       -  Anya, mi a baj? Miért sírsz?

 Maga kérdező hang is tele volt sírással. Edit felocsúdott. Próbált mosolyogni, de nem sikerült. Csak leguggolt a nagylányához, aki már ötéves volt, kedves és nagyszívű. Átölelte és csendesen rázta a zokogás. Mindketten tudták, hogy nagy a baj, de beszélni akkor nem lehetett róla. Képtelen lett volna.

Keservesen telt az éjszaka. Óránként fel-felriadt. Attila békésen szuszogott, pedig ő sem fogadta könnyedén a hírt. De azért nem akadt ki annyira, amennyire Edit. Valahol sejtette, hogy ez egyszer bekövetkezik. Így kellett lennie.

Reggel karikás szemmel és lüktető halántékkal ébredt. Edit addig mosta hideg vízzel az arcát, amíg teljesen ki nem pirult. Úgy nézett ki, mintha lázrózsák borítanák a bőrét. Szerencsére még mindenki aludt. Csinált magának egy erős kávét és várt. Arra, hogy túl legyen a mai napon. Arra, hogy kialudjon benne a fájdalom lángja. Arra, hogy egyszerűen túlélje ezt a pár órát.

Kinn még ködös, ólomszürke volt minden. Egy csepp fény sem olvasztotta meg ezt a félhomályt. Talán, ha sütne a nap, könnyebb lenne, vigasztalta magát.

Egy vékonyka hang riasztotta fel a búskomor várakozásból.

-        - Anyuci, fáj a pocakom – panaszolta neki egy picinyke lány. A kis kék szemek csodát várva néztek rá.

-        - Gyere, megsimogatom – nyúlt a kislányhoz, hogy az ölébe emelje. – Hol fáj, mutasd édesem!

-       -  Itt meg itt – hangzott a nyűgös válasz. Kezecskéjével rá is bökött azokra a helyekre, amelyeket legjobban fájlalt.

-       -  Kezdjük azzal, hogy adok oda gyógyító puszit! Utána iszol egy pohár vizet és elszaladsz a vécére, jó? – mondta neki lágyan a haját simogatta.

-        - Jó.

A pocakfájásos ügy pár pillanat alatt meg is oldódott, főleg akkor, amikor hallotta, hogy mennie kell a vécébe popsitörlésre.

Edit maga sem tudta hogyan, de tíz óra lett. És csengettek. Az ajtóban ott állt a csontsovány Vica egy kigyúrt, barna izomköteggel. Edit annyira nem tudott megmozdulni, hogy Vica már megkérdezte, bemehetnek-e.

Restelkedve tessékelte be őket. Attila a nappaliban a laptopja előtt ült, a lányok pedig a sarokban rakosgatták babáikat egymás hegyére-hátára. Egész kis tornyot képeztek már.

Fel sem néztek, annyira el voltak merülve a játékban.

Edit Vica arcát figyelte. Látta, hogy tekintete mohón keresi a kislányát. Ez nagyon fájt neki. De próbált józan maradni.

-        - Lizike, gyere ide hozzám! – guggolt le a lányokhoz Vica. Mindketten ránéztek, de egyik sem mozdult.

-        - Gyere bátran, adj egy puszit nekem!

Lizi Editre nézett, de semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy megtegye azt, amit kérnek tőle.

Edit nem volt képes arra, hogy utasítsa a kislányt. Miért tette volna? Egy idegenhez küldje? Vica nem az anyja. Az elmúlt két évben nem volt az. Csak megszülte és lepasszolta.

Vica türelmetlenül felállt és közelebb lépett a kislányhoz. Látszott rajta, hogy megölelné, de visszafogta magát. A szeme mégis hideg volt.

Lizi megérezte a feszültséget a levegőben. Tudta, hogy valami nincs rendben, de nem értette mi.  Hirtelen felállt és Edithez rohant. Átölelte a lábát és nem engedte el.

Az az egy óra alatt, amíg Vica Márióval ott volt, végig Edit mellett maradt. A nő kávét főzött, mosolyt erőltetve az arcára Máriót faggatta arról, hogy mik a tervei Vicával. Kiderült, hogy külföldre készülnek, mert itthon már nem lehet megélni a fizetésből. Külföldre…. Úristen! Akkor talán soha többé nem látja viszont Lizit. Csak ez zakatolt a fejében.

Vica csevegett, nevetgélt. Az első kínos incidens után visszatért belé az élet. Nézegette az elegánsan berendezett nappalit, és még Attilához is volt egy-két szava, aki igen mogorván bújta a gépét. Az egész szinte kedélyesnek tűnt. Semmi nem utalt arra, hogy a rossz lehet a végkifejlet.

Elviszik, elviszik….Csak ez lüktetett Edit fejében….És nem bírta tovább. Ki kellett mondania!

-        - El akarod vinni Lizit? – A hangjából sütött a kétségbeesés.

A húga felnevetett. Látszott rajta, pontosan tudja, hogy ez járt a fejében.

-        - Ezt gondoltad, amikor felhívtalak? – nézett rá gunyorosan. – Megijedtél, mi?

-        - Gonosz vagy! Hagyd ezt abba!

Márió elvörösödött, mintha őt szidták volna.

Ekkor Attila letette a laptopját.

-        - Ideje tiszta vizet önteni a pohárba! – mondta olyan határozottan, hogy senki nem mert neki ellent mondani. – Halljuk, miért jöttél ide két év után?

Vica elsápadt. Dacos arckifejezéssel hallgatott. Majd ömleni kezdett belőle a szó:

-      -  Eljöttem, mert látni akartam. Szerettem volna tudni, megvan-e mindene? Szerettem volna biztos lenni abban, hogy jó dolga lesz, ha lemondok róla. Külföldre megyünk, talán Angliába. Nem vihetem magammal. Semmim sincs. Egy gyerek mellett nem tudnék dolgozni. Csak hátráltatna.

És Edit meghallotta a csodát. Nem látta, hanem az szavakba öntve költözött az életébe.

Vica le akart mondani a kislányról. Ez volt a látogatás lényege. Ezért jött el. Nem akarta őt. Lizike az ő kislányuk maradhat. Örökre.

Nem gondolt arra, hogy ez talán áldozat a húga részéről…Nem akarta látni, hogy ez mekkora szívtelenség. Az sem érdekelte, hogy milyen kegyetlen tett elhagyni a szülőnek az egyszem gyerekét.  Bánta is ő.

Egyet tudott. Azt, hogy boldog volt. Olyan boldog, mint talán soha eddigi életében.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá