Mindenki ismeretségi körében van olyan ember, aki az iskolában rosszul teljesített, vagy csak közepes volt, mégis a felnőtt életben sikert sikerre halmoz.

Ahogy közeledik a tanévkezdés, a szülők elkezdenek arról gondolkodni, hogy mit is csináljon a gyerek az iskolai időn túl. Az első gondolat az, hogy sportoljon, mert az fontos, attól kitartása lesz, egészséges is és legfőképp leköti tomboló energiáit. Nyelvet okvetlenül tanuljon, bár a kutatások egyáltalán nem igazolják azt, hogy a korai, értsd alsós vagy oviskori nyelvtanulás elősegítené a későbbi nyelvtanulás nehézségeinek leküzdését.

Bár a gyerek könnyen tanul hallás után, rugalmasabb módon sajátítja el akcentus nélkül a nyelvet, nálunk legfőképpen az angolt, mégsem okvetlenül ennek kellene lennie a legfontosabb célkitűzésnek kisgyermekkorban. Aztán jönnek a szakkörök, különböző számítógépes elfoglaltságok és hirtelen a gyerek egy két lábon járó robot lesz. A tanítás végeztével rángatják ide-oda, késő este ér csak haza. Félreértés ne essék, ne azt gondolom, hogy a gyerek jó, ha céltalanul punnyad otthon és a tabletjét nyomogtaja. De valahogy a kettő között elveszik a gyerekkor.

Mert igenis jó otthon unatkozni, kinn lenni a kertben, az udvaron vagy netán az utcán sötétedésig. Ennek persze sok természetes akadálya van. A felgyorsult életünk magával hozza a felgyorsult időt, technikát is. A mai gyerekek egyre kevéssé akarnak kint játszani, a labda, az ugrókötél, a bicaj nem tűnik már annyira vonzó perspektívának, mint régebben. És az utcai élet sem olyan, mint 20 évvel ezelőtt. Kulcsos gyerekek nem mászkálnak már egyedül az utcákon. A ma embere nem törődik már azzal, hogy más gyereke miért kóborol ok nélkül. Hirtelen eszembe jut a Keménykalap és krumpliorr, amelyben egész nap csatangolnak a gyerekek, nyomoznak, élik a saját világukat és nem történik baj….Tudom, film…De az érzés…

A szülők úgy érzik, hogy az, amit most meg tudnak adni a gyerekeiknek, az mindenből a legjobb. Mert ez most a lehetőségek kora. Ez természetes törekvés, csak menet közben elvész a lényeg. A gyerek nem tud gyerek lenni, mert teljesítenie kell. Biztosan szívesen focizik, táncol, kézműveskedik, ezzel nincs is baj. Hála az égnek, hogy van kedve hozzá. Kamaszkorra ez majd lassan elmúlik. A baj ott van, amikor szinte minden napra jut valami elfoglaltság, sőt akár kettő is. Mindezek mellé jön a házi feladat, amit az ördögtől valónak éreznek egyes szülők, és teszem azt verstanulás, szótanulás vagy a szorzótábla. És a gyerek folyamatosan készenléti állapotban van. Nem pihen, nem unatkozik, nem álmodozik. Nem kezd a fejében érdekes történeteket gyártani, nem játssza el ezeket a társaival, nem fut, nem játssza ki magából a feszültséget. A feszültség meg csak gyűlik benne, mert a stresszt túl korán megéli a mindennapokban. Sokkal korábban, mint a szülei.

A ma gyereke nem lehet piszkos, nem ugrálgat, fetrenghet a sárban, mert a ruhája akkor hű, milyen lesz! És milyen lesz? Piszkos, fűfoltos, sáros. Annak kell lennie. Egy gyerek nem állhat vigyázban és olvasgathat könyvet, mert akkor biztosan nem esik baja.

A mai gyerekek nem mászhatnak fára, mert az életveszélyes. Tény, hogy leeshetnek, de akkor is. A világ összes gyereke szereti túrni a földet, botokkal szeret vagdalkozni, sarat dagasztani. Ezeket nem kell megtanítani, de figyelni lehet őket, ahogy csillogó szemmel benne vannak abban a világban, ahogy átélik azokat a történéseket, amelyet mi felnőttek már rég elfelejtettünk. Ne vegyük már el tőlük ezt az önfeledt lelkesedést!

A sok különóra, szakkörök, a túlzásba vitt fejlesztések nem igazolják a boldog felnőttkort. Azt, hogy teljesítménykényszerű, frusztrált felnőtt legyen később, azt annál inkább. A szülőknek meg kell érteniük, hogy a gyerek gyerek szeretne lenni. Nem tud arra gondolni, hogy minden különóra segíthet neki abban, hogy később eredményesebb legyen. És nem is biztos, hogy segít. A jó bizonyítvány nem garancia a felnőttkori sikerre, boldogságra. A jó jegyek senkit nem tettek még vidámmá felnőtté. Nem azt mondom, hogy azt kell tanítanunk, hogy nem érdemes tanulni, mert celebként is lehet boldogulni a médiában. Igen, lehet. Némelyeknek és csak ideig-óráig. De az arany középutat kell megtalálni….Nem erőszakkal, zsarolással, győzködéssel rávenni arra, hogy olyasmiket csináljon a gyerek, ami később hasznos lehet. Ezt a versenyeztetést kellene valahogy megállítani.

Egy elsős, aki még csak kóvályog a számok és a betűk világában, félévkor ne menjen helyesírási versenyre! Erre nincs szükség. Ne oldjon meg szövegértési feladatokat! Nem neki valók. Persze, ilyenkor azok nyernek, akik már az iskolakezdés előtt tudtak olvasni….Igazságtalan már az első versenyhelyzet is. Hát még a többi! Folyamatosan azt akarják látni a felnőttek, hogy ki fut leggyorsabban, ki úszik legszebben, ki szerepel egy szavalóversenyen a legkiválóbban. De minek?

Sokszor, nagyon sokszor kellene arra gondolnunk, hogy voltunk gyerekek. Nem felnőttként, szülőként gondolkoztunk mindig. És az a jószándék, az amit most annak érzünk, amivel a gyerekeink előrejutását próbáljuk irányítani, nem biztos, hogy valóban azt éri el, amit mi szeretnénk. Ha a gyerekeink boldogsága a cél, akkor bontsuk már le a körülöttük lévő burkot és hagyjuk már őket néha békén a saját elképzeléseinkkel és vágyainkkal. Hadd legyenek azok, akik. Hadd viselkedjenek úgy, ahogy egy hat, hét, 10 éves akar. Játékosan, vidáman.

A ruha meg legyen csak foltos, olykor szakadt, piszkos, nem a patak partján kell őket tisztára varázsolnunk!