Ennyi csodás, szép, boldog, az életet élvező, remekül szórakozó embert, akit kitermelt a 21. század, nem látni sehol a világban, mert nincs is. Viszont van egy másik világ, a valódin túl, amelyet örömmel nézegetünk, lájkolunk, irigyelünk és elismerünk.

A Facebook – világ minden világok legjobbika. Ott mindenki szép! Ennyi szép embert lasszóval sem lehetne fogni. De ott mindenki soványabb, kerekebb a feneke, vidám, fénylik a haja és fürdőszoba tükrében mosolyogva azt mutatja, hogy az élet csodálatos. Olyan elkeserítő mértékben vágynak az emberek az elismerésre, amit nem kapnak meg, hogy a lehető legegyszerűbb dolgokat is világgá kiáltják. Az emberek többségét az sem érdekli, ha az utcán valaki infarktust kap, mert részegnek hiszi, akkor meg hogy a csudában érdekelné az, hogy hány üveg lecsót tesz el az egyszerű tevékenységet posztoló télire? Vajon miért olyan fontos tudatni azt, hogy valaki utazik, de teszem azt a szomszéd faluba? Tényleg tudniuk kell az ismerőseinknek arról, hogy mit reggeliztünk?

A gyerekek itt még csodálatosabbak, mint általában. Mindenki cuki, bűbáj. Nulla hiszti, még nullább számú szemtelen, öntörvényű kölök.  A jó szülő elviszi őket a világ minden pontjára, és ezt gondosan dokumentálja is, mert a lájkok száma jelzi a szülőségének a mértékét. Az nem számít, hogy az utat végig veszekedték, hogy a gyereket nem érdekelte semmi csak néhány kavics az állatkert bejáratánál, de már úgy van szocializálva, hogy a fényképen mosolyogjon.

A kedves, családi fotókon sugárzik mindenki, pedig a közeli ismerősök pontosan tudják, hogy a fotó tulajdonosánál minden nap áll a bál, hogy hol az apuka, hol az anyuka lép félre, de mindez egy kép erejéig nem számít. A képnek varázsereje van. A fb kommentelők pontosan azt teszik, ami elvárható tőlük: rajonganak, irigykednek vagy lelkesednek. Ezzel megvan a napi jótétemény és a könnyű boldogság annak, aki a képet feltette.

A Facebook mindenre jó. Annyira hamis és álszent a világ, hogy öröm benne fürdőzni. A legtöbben imádnak irigykedni, vagy kis szívecskékkel dicsérni és elhinni azt, hogy valóban érdekli a másikat az, hogy mit posztoltunk.

De ez a kukkolás nem takar érdeklődést. A legtöbb ember nem akar mást, csak belelátni más életébe, követni azt vagy elhitetni önmagával, hogy másoknak jól megy. Mert valahogy másoknak minden sikerül. Izgalmas kalandokban vesznek részt, évente hatszor nyaralnak, minden második héten megvalósítják önmagukat, netán új kapcsolatba kezdenek.  Bezzeg mi…

Egyszer élünk, hangzik mindenhol, most kell mindent megszerezni. A Facebook azt sugározza, hogy semmi nem elég értékes, ami nem szép, nem izgalmas és nem irigylésre méltó. És történjen bármi, mindig tudni kell mosolyogni. Mindig úgy kell tálalni önmagunkat, hogy fiatalok, csodásak és boldogok legyünk.

Természetesen vannak szomorú pillanatok is. Ezeket sem akarják sokan elhallgatni. Ezért hadd tudja meg mindenki, hogy gyomorgörcse van az aranyhörcsögnek, hogy a kórházban vagyunk, mert kificamodott a fülcimpánk, mert a szánakozás még mindig jobb, mint a közöny, a szürkeség.

Félelmetes módon küzdünk az ellen, hogy egyszerű, tiszta, szorgalmas életet éljünk. Az unalmas. Az unalom pedig a 21. század rákfenéje. Mindegy, hogy egy kapcsolat felőröl bennünket, vagy, hogy beledöglünk a fájdalomba, hogy reménytelen a helyzetünk, de ha mások felé azt közvetítjük, hogy mindezt kihívásnak éljük meg, no akkor már rendben van. Akkor hirtelen királyok lettünk, bátrak, oltári nagy hősök. És erre van szükség.

Szerepeltetni kell magunkat folyamatosan. Pár évvel ezelőtt ki gondolta azt, hogy a szelfi egyszer ekkora teret hódít. A pillanatnyi boldogság-pótlásért, a lájk-özönért egyesek az életüket is kockáztatják. Mindegy hol vagyunk, mit csinálunk, de a pillanat álljon meg, rögzüljön egy kép erejéig. Ha ez megtörtént, igazolva van a létünk. Igen, valóban ott voltunk, ugye látta mindenki? És ha ezt még néhányan kommenttel is megtoldják, na az a földöntúli Facebook-boldogság. Igen, láttattam magam. Igen, most már fontos vagyok, észrevették, hogy milyen különleges vagyok. Ez számít csak igazán….Szomorú világ ez…Szomorú erőlködés az önigazolásra.

És most, mindezek után, megyek, felteszem az új blogom, hogy észrevegyenek, hogy kritikával illettem a Facet és a posztokat!

 Hahó, itt vagyok, jöhetnek a lájk-hegyek!