A dicséret, a jó szó, az elismerés az élet olyan építőköve, ami minden cement nélkül is várrá tud magasodni, ha jól csináljuk. Régebben, 30-40 évvel ezelőtt egyszerűen kevesebbet dicsértek az emberek. A gyerekeket meg pláne. Mindenki tette a dolgát. A gyerekek is. A szülők jelentős hányada nem érezte szükségét annak, hogy ájultan ömlengjen a gyereke legkisebb tevékenységén is. Nem is dicsértek, sőt minden módon igyekeztek a gyerek teljesítményét nem észrevenni. Ahogy egyszer valaki mondta az ismeretségi körömben: nehogy elkapassa magát a kölyök. Ennek folyományaként felnőtt egy pár olyan generáció, ami, ha belegebed, akkor sem tud elismerést kicsikarni érett korában sem a felmenőitől. A következmény siralmas lett. Nagyon sok önbizalom hiányos, sérült lelkű ember küzd ma a szeretetért. Fájdalmas megélni a mindennapokban azt, hogy azoktól nem jön elismerés, akiktől a lehető legtermészetesebb lenne.

Ahhoz, hogy jó önértékelésű, helyes önbecsülésű, önbizalommal megfelelően ellátott gyerekek nőjenek fel, dicsérni kell. Sokat és jól. A dicséretnek építő jellegűnek, valóban pozitív kicsengésűnek és tartalmasnak kell lennie.

Az egyik legsemmitmondóbb dicséret, amit nap, mint nap ezerszer lehet hallani, az az üüüügyes vagy!

Igen? Miben? A gyerek nem érti, nem is hallja meg, mert naponta százszor is hallja, de nem értelmezi. Már akkor is mondják neki, ha levegőt vesz….

Nagyon sokat dicsérünk a külsővel kapcsolatban. Azt sugalljuk, hogy, ha valakinek jó a frizurája, csinos a ruhája, szép az új műkörme, akkor ő maga is rendben van, elfogadott a kinézete társadalmilag. A nők legnagyobb és leghazugabb dicsérete mindig a korukra és a súlyukra vonatkozik. Hű, mennyit fogytál! Hangzik az álságos mondat, vagy éppen nem az, akkor irigységgel teli. De a külső, bármennyire is szeretnénk, nem mi vagyunk, csak egy részünk.

A gyerekek is aranyosak, kedvesek és szépek sok esetben, de nem ez a fontos. Mindegyiket önmagához viszonyítva kellene dicsérni. Meg kell látni benne, hogy honnan indult és hová jutott el egy bizonyos tevékenység után. Ami az egyiknek természetes, a másiknak lehet, hogy élete nagy vállalkozása. Ha egy gyereknek azt mondjuk, üüüügyes vagy, pedig szemmel láthatólag csúnya a munkája, nem fordított rá semmi időt, nincs benne erőfeszítés, akkor csak azt tanítjuk meg, hogy minden tevékenysége királlyá tesz, legyen az jó, vagy kevésbé jó. Ez hamis önértékeléshez vezet.

Lehet helyette azt mondani, hogy becsülöm az igyekezetedet. Látom, hogy beleadtál mindent! A dicséret felhívja arra a figyelmét, hogy tisztába legyen önmaga eredményeivel, és azzal, hogy ezzel más is tisztában van. Nagyon fontos, hogy az önértékelésüket megtámogassuk. Így sokkal könnyebb lesz elfogadnia önmagát és másokat is.

Az a gyerek, akit sokat és jól dicsérnek, sokkal kevésbé lesz ellenséges, irigy, mert nincs szüksége arra, hogy mások becsmérlése árán jusson előbbre. Ő maga is szívesebben dicsér, mert ismeri a dicséret kiváltotta jó érzést.

Ha megdicsérjük a gyereket, akkor az azt jelenti, elismertük a munkáját, hogy figyeltünk rá.

Ha valamiben gyengébben teljesít, legyen az sport, tánc, tanulás, biztos, hogy meg lehet találni azt a pontot, ahol a mélypontról felemelkedhet. Ha azt tudatosítjuk benne, hogy látjuk az erőfeszítéseit, és lehet, hogy még sok munka vár rá, de tudjuk, mit tesz, akkor a gyerek szárnyalni fog. Pontosan tisztában lesz azzal, hogy hibázhat, tévedhet akármennyit, de, ha kellően harcol, kitart valami mellett, elérheti a célját.

Mindenkiben él a vágy, hogy jobbá tegye önmagát. Minden gyerek jó akar lenni. Lehet, hogy ez nem mindig sikerül, de ha a szülő nem azonosítja a tevékenységét a személyiségével, akkor a gyereknek nyert ügye van.

Ezért a jó dicséret mindig egy konkrétumra vonatkozik:

–       Örülök, hogy barátságos vagy a társaiddal!

–       De szépre sikerült ma a rajzod, igazi profi munka a színezés!

–       Hálás vagyok, hogy türelmesen várakoztál!

–       Nagy öröm nekem, hogy rendben tartod a szobád.

És millió lehet. Csak mondjuk ki azt, amire gondolunk. Hogy értse a gyerek, és ne csak sommásan, fél szemünkkel a telefont bámulva, olyan hű, de nem érdekel-módon mondogassuk, hogy nagyon, nagyon ügyes a mi szívünkről szakajtott drága magzatunk. A gyerek pontosan érzékeli, hogy mikor tartalmaz igazi, valódi mondanivalót a dicséretünk. De azt is, hogy mikor üres, figyelmetlen és türelmetlen a mondandónk.

A jó dicséret maga a szeretet. Előre visz. És ez a célunk, nem?