A Partiumban jártam a minap. Ez a terület a mai Románia legnyugatibb része és még a wikipédia szerint sem tartozik a történelmi Erdélyhez. De ezt kevesen tudják, mert az anyaországban minden Erdély, amit elcsatoltak és Romániáé lett. Olyan terület, amit siratni kell, és attól lesz valaki igazán magyar, ha kesereg emiatt.

Kisebbségként nőttem föl egy akkor csodálatosnak tűnő országban. Ez a szabad és nagyon függetlennek tűnő Jugoszlávia volt.  Az egy meseország volt, mert a Coca Cola soha nem volt újdonság, a Tom és Jerryt is naponta láthattuk a tévében, farmer pedig része volt az életünknek. Ezek akkoriban elégnek mutatkoztak a hétköznapok boldogságához.

Erdély mindig is valami távoli, ködös világ volt a számomra. Olyan, ahol Petőfi rátalált  Szendrey Júliára, hogy kisebb kitérők után feleségül vegye…Olyan hely, ahol Ady járt, szerelmesedett bele minden szőke, barna, fekete asszonyba, hogy végül beadja a derekát és ilyen-olyan okból elvegyen egy nem Feleségek felesége címre pályázó fiatal, csucsai várkisasszonyt. Erre most még Dracula is eszembe jut, hogy kizökkentsen a romantikából…

Hosszú idő múlt el azóta, hogy az ábrándozás után valóban Bihar megye földjére tettem a lábam. Aki kisebbség volt egy országban, belül soha nem hiszi el, hogy történhet változás. Ezt így gondolom én is. Amikor csak pár kilométert utazva át a határon, hallom a rácsodálkozást, hogy lehet nézni magyarul a tévét Vajdaságban, amit ott senki nem nevez Délvidéknek, akkor pontosan tudom, hogy voltaképpen az emberek nagy része nem sokat tud az elszakadás utáni életről. Persze a nagy kesergős, jaj, elvették az országunkat – melldöngető magyarkodás után, vajon hányan gondoltak bele abba, hogy mit jelentett az egyik napról a másikra megfosztottnak lenni a nyelvtől, a kultúrától, a történelemtől? Vajon mit jelentett a mindennapokban az, hogy valaki hazátlan lett a hazájában? Megtűrték, de ha lehetett volna, simán elkergették volna. A környező országok vezetői azért rendesen dolgoztak azon, hogy eltűnjenek azok az emberek onnan, akik addig felépítették a történelmi városokat, színházakat, akik ott ültettek olyan fákat, amelyeknek a gyökerei mélyebbre kapaszkodnak, mint egyesek a kokárdát látványosan viselő, magyarkodós kivagyiságukkal.

Nem, aki nem onnan jött, ahol más volt élni, az nem tud sokat.  Csak sejt…Ábrándokat kerget, szid valami eltűnt világot, pocskondiázza a régi kormányokat, de nem tudja ottaniak fájdalmát átérezni, mert az a sejtjeikbe ivódott: ők soha, de soha nem lesznek már a régi Magyarország részei.

Aki Erdélybe utazik, vagy ájultan érkezik vissza táj szépségétől, a letűnt városok gazdagságától, vagy fintorogva, mert nagyon sok a romlás, kosz, piszok mindenhol. Ez utóbbit nem illik bevallani. De Erdély nemcsak a Békás-szoros, meg a Szent Anna-tó és a többi turista célpont…Erdély egy eltűnt világ, amit nem lehet visszaszerezni, mert az idővel együtt porlad szét. 100 éve lassacskán. Az emberek élik a mindennapjaikat már több emberöltőnyi óta, de ezek az évek nem adhatják már vissza az elmúlt időket, azt a mély beágyazódást, ami valaha oly természetes volt. A testet megcsonkították…Nem nő vissza az amputált testrész.  

Közben halad a busz. Átérünk a határon. Még beszedik az okmányokat. Még vizsgálódnak. Ez nem a laza Nyugat.

Minden más. A feliratok, a táblák… Nem otthon vagyunk, zsigerileg érezhető.

Nagyváradon azért rácsodálkozom arra, hogy az Ady szobron még Ady neve áll. Itt–ott beszélnek magyarul, de hallom utastársaim becsmérlő megjegyzéseit, ha egy helyi lakos nem akar megszólalni az anyanyelvének hitt anyanyelvén. Szeretjük mi Erdélyt, meg úgy mondogatjuk is, hogy az a büdös Trianon, de a valóság nem mindig fedi az igazat. Van az emberekben valami furcsa gyanakvás, mintha az ott élő magyarok maguk dönthettek volna a sorsukról. Mintha ezt választották volna, és ezért kicsit megérdemlik….De mindenki nem köthetett batyut a hátára 1920-ban. Nem lehetett otthagyni házat, földet, az öreg szülőket, a temetőt csak úgy, hogy átköltözzenek egy újra szabdalt Magyarországra. Valakinek maradni kellett, hogy őrizze a múltat. Hogy sikerült-e? Azt még ennyi idő távlatából is nehéz megmondani.

Nagyvárad gazdag, mutatós város volt. Főleg a századfordulón. Tele palotákkal, előkelő bérházakkal, fényes terekkel. Egyszerűen ragyogott. Ez most is látszik, mert bár kopottak a házak, a csodás erkélyek, a szecessziós homlokzatok, a szépen faragott fakapuk megmutatják, hogy olyan emberek éltek itt, akik szerették és élvezték is a szépséget. Viszont a város szélén elhelyezkedő lakótelep, ahová a hegyek közül és Románia legtávolabbi részéből is hozatott románokat a kormány, a világ legcsúnyábbika. A villamosok, amelyek arra közlekednek, majdnem leszédülnek a kanyarban a sínekről. Olyan rozsdásak, kopottak, mállóak, hogy úgy tűnik, az idő nem két, hanem száz kézzel is fogja őket, mielőtt szétporladnának.

A belváros kopott, de már itt-ott halad a felújítás. Szeretném azt hinni, hogy egyik napról a másikra egyszer csak minden olyan lesz, mint egy századfordulós képeslap. Vidám, cipőrongálóan macskaköves, ahol a széles járdákon Ady is végigkopogott a sétapálcájával, miközben az aznapi 30. szál cigaretta lógott ki a szájából. És valahol az őszi alkonyatban felpillantva szembejött vele a gőgös Léda asszony, aki a szíve mélyén maga sem értette, hogy a költő mit lát benne.

A Pece-parti Párizs már nem méltó a nevéhez, de az volt, ez bizonyos. A kávéházak előtt már nem ülnek kinn magyar írók, költők, hogy mustrálják az asszonynépet és közben nagy politikai változásokról elmélkedjenek. De valahogy minden benne maradt a levegőben. Érezni lehet azt, hogy itt öröm volt élni, színházba járni, lesni, ahogy a kalaposlány bezárja az üzlet ajtaját alkonyatkor. Érezni a Körös nem mindig kellemes illatát, amit a tavaszi langyos szellő egészen a város belsejébe fúj. Jó lehetett fél lábon ugrándozni iskola után a járda szélén és beleszippantva a délutánba sejteni, hogy édesanya frissen sült lekváros buktával vár.

Ha lenne időutazás, ebbe a nyüzsgő városba okvetlenül vennék jegyet és csak ülnék egy kávéház apró asztala mellett,  várnám az én buktámat. De jó is lenne….