Egy bizonyos kor után az a csalóka érzése támad az embernek, hogy régen minden könnyebb volt. Vagy talán egyszerűbb. A követendő minták tisztábbak, tartósabbak voltak. Ez a lassúbb életvitelnek is volt köszönhető. Mintha régebben nem akartak volna mindent rövid időn belül megváltoztatni. A megújulásra, megújításra való igény sokkal kisebb volt, mint manapság. Egy jó cipő nem csak egy idényt bírt ki. A lányok elővették a kopott ládából anyjuk menyasszonyi ruháját és abban mentek férjhez. Csekély változtatás elegendő volt ahhoz, hogy büszkék legyenek a régire, mégis a magukénak érezzék. Ma ez szinte elképzelhetetlen, mondjuk a kölcsönzött ruhák esetében gyakorlatilag megvalósíthatatlan. 

A régi anya-minta sokkal letisztultabb volt, mint napjainkban. A nő akkor is nő volt, ahogy mindig, de elsősorban anya, feleség és talán a legvégén maradt benne valami a nőiségből. A lobogó hajú, szenvedélyes fruskából igen gyorsan háztartást vezető, fél tucat gyerekről gondoskodó feleség lett, akinek legtöbbször nem volt fizetős munkahelye, mert az otthoni feladatokat akkor ki látta volna el? A családban felnövő kislányok mind azt látták, hogy anyjuk örökösen a konyhában van, vagy éppen mos, takarít. Szemtanúi voltak az igen gyakori terhességnek és a szülésnek is sok esetben. Megtanulták azt, hogy a nők feladata a család összetartása, gondozása, ápolása. A legtöbb lánygyermek el sem tudta képzelni, hogy az édesanyja valaha volt kislány vagy szerelmes bakfis. (No, ezt ma sem.) Persze mindig voltak nők, akik többre vágytak. Akik tanulni akartak, akiknek nem volt elég a feleség szerep. Ők lázadtak, küzdöttek több–kevesebb sikerrel. A nevük jó eséllyel fennmaradt történelem lapjain. Mégis a hétköznapi asszonyok azok, akik formálták ükanyáinkat, szépanyáinkat és végső soron bennünket is.

A mai nők szabadok, gyakran anyagilag függetlenek és már nem a házimunka és a gyermeknevelés teszi ki napjaik nagy részét. A mai kislányok egészen más képet látnak, mint társaik valaha. Pedig a modell most is modell. Az ápolt, energikus, talpraesett nő azt közvetíti minden tettével, szavával, rezdülésével, hogy így érdemes ma élni. Azt is, hogy így kell. Rohanni kell, de azért egy gyors puszi reggel belefér, tízórai van a büfében is, viszont neki el kell tartania a gyerekét, esetleg többet is. A mai nő minden nap a jég hátán lavíroz, mert nem elég csinosnak lennie, fiatalabbnak is kell látszódnia. Ismernie kell az internet világát, de ha teheti, főzzön is, járjon el testfiatalító kezelésekre, legyen jóban a sminkekkel és soha, de soha ne hagyja el magát.

Mindezek hozzájárulnak ahhoz, hogy megfogalmazzák a nőiességükhöz való viszonyukat. De csak részben. Rettentően fontos az a minta, amit az anya hoz a saját gyermekkorából. Nem véletlen, hogy a testkép zavaros, szorongó anyának a lánya is sok esetben ilyenné válik. Mert ezt látta. Azt tapasztalja, hogy az anyja minden nap küzd a kilókkal, szidja a modelleket a tévében, kesereg azon, hogy nem 48 kg, mint lánykorában. És olyan görcsösen akar ennek megfelelni, hogy észre sem veszi, hogy a gyerekét is belerántja ebbe a tölcsérbe. Olyan ez, mint egy örvény. Pörög, pörög, s már ketten szenvednek amiatt, hogy miért narancsos a combjuk és hogy szabad-e este hat után enni. Az ilyen anya fogyókúráztatja a kislányát, dugdossa előle az édességet és veszekszik, ha azt látja, hogy nem fogadják meg intelmeit, pedig jót akar. Ő csak tudja, hiszen évtizedek óta ettől szenved. Eredménytelenül.

Az a nő, akit a saját gyermekkorában nem kezelték nőként, később nehezen tud jó mintát mutatni. Azt éli meg, hogy nőnek lenni nem szerencsés és kevés előnnyel jár egy hímsoviniszta társadalomban. Ha azért került hátrányba valaha, mert lánynak született, akkor az nagyon mélyen bevésődhet. Ilyenkor vagy mély sebek keletkeznek a lelkén, mert még azoktól sem kapott pozitív visszajelzést, akiktől a legfontosabb lett volna: a szüleitől. Vagy nagyon erős változtatásra lesz képes és akár átesik a ló túlsó oldalára és kirívóan nő akar lenni. Túlságosan is. Ez sem szerencsés, mert minden cselekedetén érződni fog a kétségbeesés szaga.

A nem kislánynak öltöztetett, nem kislányként kezelt lányok is megszenvedik azt, hogy anyjuk ki akarja hozni belőlük azt, amit önmagából nem lehetett. Lehet ez jó buli egy gyereknek, de csak rövid ideig.

Azt látjuk magunk körül, hogy nagyon sok 12-13 éves lány flangál a plázákban, akik hangosak, magamutogatók, és a figyelemfelkeltésre játszanak. A ruházatuk, a piercingjük, a viselkedésük mind-mind azt jelzi, hogy mennyire bizonytalanok belül. De van egy másik kamaszodó réteg, ami talán nem ilyen harsány, nem teszi ki mindenét, hanem belül valóban kislány, ahogy kívül is. Bennük még jobban tombol a szorongás és a bizonyítási kényszer.

Ezért van a mai anyáknak különösen nehéz dolga. Támogatniuk kell a lányaik nővé válását még akkor is, ha ez nehéz, problémás és önmaguk felé is ismeretlen tevékenység. De nem lehetetlen. Ha egy nő, egy anya azonos tud lenni önmagával, ha képes felvállalni a testét, a ráncait, a kilóit, az ügyetlenkedéseit a konyhában, akkor jó úton jár. Nem kell szuperanyának lenni ahhoz, hogy a lányaink meglássák bennünk a jót, azt, hogy megküzdöttünk minden egyes boldog óráért. Ők észre fogják venni azt, hogy anya szeret sütni, de még jobban szeret kiállításokra járni. Igen, a vasalásért nem rajong, de ha kell, akkor a kétismeretlenes egyenletben jobb, mint a nagytesó, akinek ötöse van matekból.

Lehet, hogy a 21. században nem azok az anyák legfőbb ismérvei, mint 200 éve, de most is, mint akkor, ha mintát akarunk adni akár akaratlanul is, akkor annak kell lennünk, akik vagyunk. Tévedni, hibázni tudó, azt beismerni merő nők, akik bár ezer kihívásnak próbálnak megfelelni, tudják, hogy csak a celebeknek van idejük heti 8-szor edzésre járni, csak nekik van egymilliós táskájuk, amiben jól mutat egy kutya.

Mi, földi halandók, mindennapi anyák csak maradjunk azok, akik lehetünk. Gyermekeink védelmezői, testüket-lelküket ápoló, türelmes-türelmetlen nők.