Vagy mondjam egyes számban? Azért, hogy ne legyen általános? De hát az! Egy tökéletlen világban éljük a mindennapjainkat, amely elvárja, hogy mindig jól teljesítsünk. Nincs olyan pont az életünkben, amely jótékonyan legyintene a hibáinkra.

 Valaha jó gyereknek kellett lennünk, mert csak akkor járt dicséret, akkor mosolygott ránk a szomszéd néni. Köszönni kellett, udvariasan hallgatni, ha nem kérdeztek a vendégségben. Nem illett rohangálni, hangoskodni. Jól kellett tanulni, illett barátságban lenni azokkal is, akiket nem kedveltünk, mert ez akkor velejárója volt a társadalmi normáknak.

Aztán felnőttként jó munkatárssá kellett válni. Igyekezni elfogadónak, vidámnak, kedvesnek, segítőkésznek lenni. Pedig olykor sikítani szeretnénk. Azt érezzük, soha többet nem akarunk jó lenni a sok hazugság közepette. De igyekszünk, mert ez az elvárható viselkedés.

Szülőként már nem elég a jó, ott a tökéletesség a cél. Erőn felül mindig, mindenkor. Pedig pontosan tudjuk, hogy belül nem mindig vagyunk szülők. Ott él bennünk a régi kisfiú, aki a Holdra vágyott, vagy a régi kislány, aki azt hitte, hogy modell lesz és csodálni fogják. Nem lett. Szülő lett, aki sokat hibázik, pedig majd belegebed a szürke évek terheibe. Fáradt, szomorú vagy elkeseredett, mert a mindennapok megölik az álmait. Aztán egy puha karocska körbefonja a nyakát, egy puszit kap fáradt szemeire, és valahogy helyrebillen minden.

Sokszor jó partnerek sem vagyunk. Türelmetlenül reagálunk, csapkodunk, ingerülten elkerülnénk mások gondjait. Nem akarjuk meghallgatni, hogy őt mi bántja, és az öröme is bosszantó tud lenni. Tombol bennünk a féltékenység, táncot jár az irigység. Más házasságát jobbnak, különlegesebbnek látjuk, mert nem látunk bele. A felszín meg legtöbbször csillogó.

A barátokkal lenni sem jó mindig. Hiába adnak vigaszt, megnyugvást, vannak olyan helyzetek, amikor őket sem szeretjük. Ezek a rossz, tökéletlen napok, amikor minden, minden felkavar bennünket. Kimondunk olyasmiket, amiket máskor nem tennénk. A bántás fájdalma nem ad semmiféle nyugalmat, de valahogy a gonosz szavak nem bírnak bennünk maradni. Aztán, ha meg kikívánkoztak, akkor meg jön a lelkifurdalás.

Tökéletlenek vagyunk, és ezt tudjuk. Ez pláne lefelé húz bennünket. Ha a tükörbe nézünk, akkor azt látjuk, hogy nem erre számítottunk akárcsak 10 éve. Jobbnak reméltük magunkat. Ha visszagondolunk, a gyerekkorunkban sem ez volt álmaink helyzete.

De valahogy meg kell bocsájtanunk önmagunknak. El kell fogadnunk azt, hogy, van bennünk jó és rossz is. Sakktáblák vagyunk az élet különös játszmáiban. A bábok pedig hol a fehér, hol a fekete mezőn vannak előnyben, bár nem mindig mi mozgatjuk őket. Ezért kell a mában örülni annak, amink van. Olyan kevés dolog elég ahhoz, hogy rácsodálkozzunk a szépre. Egy kellemes zene, a nap fénye, egy ölelés, egy jó szó…Talán, ha megértjük, hogy ezek milyen értékesek, akkor nem tiltakozunk az ellen, hogy tökéletlen életünkbe beengedjük őket.

Csak ma tehetjük. Tegnap már nem lehet. Az a fény kihunyt, az az ölelés elpárolgott. A holnap meg még nem vár ránk. Nincs is holnap. Csak az adott idő van, amiben vagyunk, lélegzünk és boldogulni próbálunk.

Lassan ideje lenne értékelni a mát. Nem hajszolni régmúlt érzéseket és nem várni beteljesületlen vágyakra. Mennyivel könnyebb lenne így szeretni és meglátni azt, ami előtt csukott szemmel és szívvel járunk nap, mint nap!