Az egyik legszomorúbb megtapasztalás napjainkban, hogy egyre kevesebbet beszélgetünk. Beszélgetés alatt a valódi, hagyományos beszélgetést értem, ne a virtuális pötyögést a telefonon emojikkal és minden mással tűzdelve. A beszélgetés, mint a kommunikáció legismertebb és legkifejezőbb formája, szinte háttérbe szorult az elmúlt évek során.

Mit is jelent beszélgetni? Teljes figyelmünkkel, testtartásunkkal, mimikánkkal egy másik ember vagy emberek felé fordulni, tekintetünkkel, szavainkkal részt venni egy értekezésben, társalgásban, reagálni arra, amit hallunk. Az emberi beszéd hangszíne, lejtése, a hang ereje mind-mind hozzátesz a mondanivalónkhoz, átalakítja, színesíti, sőt élettel telivé varázsolja. Ha beszélgetünk, ha valóban beszélgetünk, akkor figyelünk a másikra, nonverbális módon is jelezzük, hogy érdekel-e az, amit mond, ahogy mondja és az, aki mondja. Pontosan tudjuk, hogy mit jelent egy szemöldök felhúzás, ajakbiggyesztés, fintorgás, kéztartás még akkor is, ha a száj mást mond. Ez sajnos az elmúlt évek során nagyon háttérbe szorult.

Természetesen önmagunknak „köszönhetjük”, mert az általunk felgyorsított és nehezen követhetővé vált világ hozza magával azt, hogy egyre kevesebb időnk van társalogni, egy jó kávé mellett csak úgy csacsogni, véleményt cserélni, tanácsot kérni. A felnőttek között ez épp akkora probléma, mint a felnőtt-gyerek kapcsolatban. A 7 perces családi kapcsolódásokban (a szakemberek szerint ennyit töltünk érdemben naponta a gyerekünkkel), a rengeteg teher, munka, felelősség és feszültség mellett, a gyerek alig beszélget a szüleivel. Mindig mindenhová sietni kell, várnak a fejlesztések, különórák és a szülő cipeli ide-oda a gyerekét, közben meg elfelejtenek társalogni. A gyerek egy ideig próbálja mondogatni a bajokat, gondokat, örömöket, amik érik, de ha elhallgattatják, egy telefonálással félbeszakítják, akkor visszavonul önmagába. Nem mondja ki, ami belül felőrli. Feszültség keletkezik benne. Sok gyerek meg sem tudja fogalmazni, hogy mit él egy óvodai, iskolai közösségben, hát, ha ez még anyai, apai türelmetlenséggel párosul, akkor egy idő után, pláne nem érez ehhez kedvet.

Lehet, hogy csapong, nyafog, vagy egyszerűen csak panaszkodik, de ebben benne van az, ami az adott napon történt vele. Ha nem hallgatjuk meg, nem kérdezünk rá, hogy mi bántja, mi zajlott az ő „munkahelyén”, akkor tulajdonképpen nem tudunk meg róla semmit. Lehet, hogy a sok kavargó mondat mögött nincs igazi történés, vagy nem tűnik fontosnak, mert csak úgy össze-vissza karattyol, de ő kimondja azokat a sérelmeket, amit mi lehet, hogy nem hallunk meg, mert nem vesszük elég komolyan a gyerek bajait.

Nagyon fontos lenne megérteni, hogy a beszéd által kerülhetünk közel a gyerekünkhöz. Egyesek nem szeretnek mesélni és valóban nehéz őket szóra bírni, de a legtöbb gyerekből ömlik a szó addig, amíg a felnőtt bele nem fojtja.

 A gyerek beszélni akar, mert akkor valószínűleg figyelnek. Beszél akkor is, amikor valóban nincs semmi mondandója, de élvezi a szülei figyelmét. Miközben ezt teszi, érzi, hogy ő fontos, hogy amit mond, az nem lényegtelen. A lelkének is jót tesz azzal, hogy ha észreveszi, a mondanivalója értékes és a szülei szemében a legkisebb dolog is, ami vele történik, óriási jelentőséggel bír.

Az igazi beszélgetésben a gyerek kimond mindent, ami belül nyomasztja. Gondoljuk csak el, micsoda megkönnyebbülés, ha bennünket meghallgat valaki. Ha bólogat, ha támogat. Ezért van hatalmas szerepe annak, hogy a mindennapok forgatagában, az utcán, séta közben, a reggelinél, a lefekvéskor és még sorolhatnám, beszélgessünk. A gyerekünkkel…Is.

Egy-egy jóízű mesélgetés, egy-egy sztorizás, összebújás este, sokkal többet jelent a mindennapokban, mint ezer játszóházas program vagy wellness hétvége, amelyre elcipeljük a gyereket, mert az most nagyon divatos. A gyerek a szüleivel szeretne lenni, nem számít neki az, hogy hol vannak, mert nem arra fog emlékezni, hogy Dubaiban nyaraltak, hanem arra, hogy a konyhában anyával sütött és közben pedig anya régi történeteket mesélt neki arról, hogy milyen is volt az ő gyerekkorában az élet, amikor még volt videó lejátszó vagy magnókazetta. Amikor arról mesél neki, hogy őt is csúfolták, mert picit kövérkés volt, és lám most mégis csinos lett, és nem dőlt össze a világ, mert a legjobb barátnője másik városba költözött.

Ezek számítanak. Ezek a megvásárolhatatlan közös percek. És ez is, mint oly sok minden, nem a pénzen múlik, nem másokon, csak rajtunk, azon, hogy meg tudunk-e állni a rohanásban és tudunk-e valódi figyelemmel lenni a gyerekeink felé. Mert kell, mert kutyakötelesség! És megéri.