Így Nőnap után kicsivel azon gondolkodtam, mit is adtak nekem a nők az életem során. Voltak sokan, különböző szerepekben, különböző érzelmekkel és még különfélébb hatásokkal.

Az első, mint mindenkinél az a nő, aki a testében hordozott. Ő volt az, aki azzal, hogy nem mutatta ki a szeretetét, nem ölelgetett, nem szeretgetett és nem dicsért soha, mégis tanított. Arra, hogy meg kell tanulnom máshogyan szeretni, hogy azt, amit nem kaptam meg tőle, mert képtelen volt adni, el kell fogadnom. Egy életen át fájt, hogy nem nyújtotta kezét felém, hogy nem volt a megértő, elfogadó nő az életemben, aki büszke lehetett volna rám, mert több lettem, mint amire szánt. Tőle tanultam meg, hogy erősnek kell lenni, mert a gyengéken átgyalogolnak. A simogatás nélküli anyaság megmutatta nekem azt az elfogadást, azt érzelmi többlet utáni vágyat, amit talán soha nem tudok elérni, de törekszem rá.

Anyámtól megtanultam, hogy az élet bár nem mindig igazságos, azért itt-ott kárpótol az érzelemszegény gyerekkorért, hogy ad helyette örömöt más területen.

Aztán jött az óvó nénim, az első tanító nénim. Ők sem voltak tyúkanyók. Mintha vonzottam volna a kemény nőket. Margit néni, aki úgy tudott nézni egy elsősre, hogy az meg sem mukkant a tekintete után. Úgy tanított viszont, hogy az olvasás szeretete egy életen át kísér, és oly módon fogja a kezem, ahogy egy mobiltelefon csak csalfa szeretőként tudná. Tőle kaptam a könyvek iránt rajongásom, hogy még ma is úgy megyek be egy könyvesboltba, hogy elmosolyodom, amikor a friss könyv illata megcsapja az orrom.

Későbbi tanárnőim, akikre nem úgy néztem, ahogy ma a pedagógusokra néznek a gyerekek. A ruházatuk, a beszédük, a stílusuk etalon volt a számomra, még ha magamban bíráltam is őket olykor. De még ott is félve, átgondolva, nehogy a gondolatim is sértővé váljanak. Ez ma már ismeretlen érzés, mert a kimondott bírálat sokaknak az önérvényesítés legfőbb módja.

A barátnők is olyan nők, akik részesei az életlabirintusunknak. Tudnak gyötörni, bántani és a jóban-rosszban érzés-magjait elhinteni. Voltak köztük irigyek, beképzeltek, olyanok, akikre ok nélkül felnéztem, olyanok, akiket én engedtem el, mert menni akartak. Aztán jöttek páran váratlan ajándékként is az életembe. Ezek a felnőttkori barátságok voltak, amelyekre mindig kicsit kritikusan tekintünk, mert már nem olyan önzetlenek, vagy nem tűnnek annak, mint a gyermekkoriak. A  gyerekkorban megéltek sem mindig felhőtlenek, de akkor valahogy sokkal könnyebb szívvel tűrjük a féltékenykedést, a bírálatot, a megalázást, mint felnőttként. Vagy csak az emlékek szépítik ezeket meg?

Aztán a felnőtt létben, amikor már olyan komolynak tűnik minden, amikor minden érzelem fontosabb a lelkünknek, mint amennyit érdemelne, jönnek-mennek a munkatársak, akik dicsérnek, bírálnak, segítenek vagy visszahúznak. És a nők ehhez nagyon értenek.

Akiket nem említettem eddig, azok a nagymamák. Ők, akik öregkorukra megtanulják, hogy mi a valódi szeretet, vagy legalábbis így volt rég. Akik az idejükkel, ölelésükkel akkor már nem fukarkodnak. Ilyen nem jutott nekem…Az egyik már előttem elment, a másik pedig nem akart nagymama lenni, így én nem lehettem igazi unokája sem.

És amikor valóban megfordul az életünk, akkor jön az a NŐ, vagy nők, akik a lányaink. Ők az életünk azon mankói, akikbe nem a támaszért kapaszkodunk, hanem azért, hogy szárnyalni tudjunk velük. Évekig bújnak, szeretgetnek, rajonganak értünk, aztán meg bírálnak, kritizálnak és megmosolyognak bennünket a ruháinkért, az ízlésünkért.

De nélkülük nem lennénk azok, akik vagyunk. Anyák. A vérbeli nőiség megtestesítői. Általuk megtapasztaljuk azt a földönkívüli élményt, hogy a testünkben növeszteni tudunk egy életet. És nem, nem tartályok vagyunk, akik kihordja őt, ahogy egy református pap mondta egy istentiszteleten valaha, nem is olyan régen.  Mi vagyunk az élete segítői, alakítói és adunk, kapunk, hogy ők úgy élhessenek, ahogy talán mi sohasem.

Ezért köszönet minden nőnek, aki megfordult az életemben. Annak, aki jót hozott, hálát mondok. Aki rosszat, annak is, mert tanított. Annak pedig, aki csak átsétált, de dobott egy könnyű mosolyt, egy szép szót, egy dicséretet, örökös köszönettel tartozom.

Hogy nő vagyok magam is, az pedig pláne fantasztikus dolog, mert kilépve az ajtómon tegnap várt egy csokor tulipán. Az ajtóban előre engedtek a munkahelyemen, a vonatra felszálláskor pedig valaki megfogta a kezem, hogy a magassarkúm könnyebben kiszabaduljon a rések közül.