Bence annyira átlagos volt, hogy nem a tucatba, hanem a fél tucatba is bele illett volna. Nem volt se sovány, se kövér, se barna, se szőke. Szabadidejében nem csinált semmi menő dolgot, nem tanult angolul, nem lovagolt és focizni sem szeretett. Egyszerűen csak volt. Tizenhárom évével nem tartozott a gyerekek, de a felnőttek világába sem. Egyetlenegy dologban azonban biztosan nem hasonlított az osztálytársaira. Nevelőszülőknél élt már 8 éve a húgával és az öccsével. Rendesek voltak vele, de azért mindig érezte, hogy abban a családban ő nincs otthon. Voltaképpen sehol nem volt otthon. Ahol lehetett volna, ott nem kellett, itt pedig hiába kedveskedtek neki a lehetőségeikhez képest mindennel, nem érezte, hogy ide tartozna.

Julika és Gergő, látszólag nem szenvedett ilyen gondolatoktól, de még mindkettő óvodás volt. A homokozó homokjának minősége sokkal jobban érdekelte őket, mint az, hogy van-e élet a Földön kívül. Bencét ez foglalkoztatta már jó ideje. Rengeteget olvasott és a Youtube segítségével a világ összes videóját megnézhette. Meg is tette, mert egy éve, amióta volt okostelefonja, kinyílt előtte a világ. A többi fiúnak már évek óta volt mobilja, de neki nem vettek. Feltételhez kötötték. Ha nem lesz hármasa hetedik év végén… Nem ment könnyen, mert a nyelvtan mindig is a nemszeretem tantárgyak közé tartozott, de végül valahogy négyes lett.

Nevelőszülei, Bartáék egészen rendes tagok voltak, főleg az asszony, csak ne akarta volna folyton ölelgetni. A férfi, csendes, búskomor fajta volt. A szemében valamiféle ismeretlen eredetű bánat ült. A fiú soha nem merte megkérdezni tőle, hogy mi bántja. Pedig gyakran tt bütykölték együtt a régi, rozoga motorokat a fészerben.

Annak a napnak minden egyes pillanatára emlékezett, amikor őt kiválasztották a nevelőotthonban. Tavasz volt, langyos, rügyfakasztó napsütés. A betonpálya mellett éppen csigákat mentett. Előző este rengeteg eső esett, a csigák elözönlötték a gyepet. Bence nagyon féltette őket, mert a többi gyerek simán rájuk taposott, vagy keresztül hajtott rajtuk rollerjével. Azok a buta állatok meg nem vigyáztak, kitérni meg nem nagyon tudtak. Egy piros kis vödörbe szedegette össze és az otthon legtávolabbi sarkába akarta őket vinni, hogy senkinek ne legyenek útban. Ekkor kiabált neki Feri bá. Ha ő szólt, azonnal menni kellett, mert könnyen eljárt a keze. Zoli bá sokkal kedvesebb és türelmesebb volt. Őt mindenki jobban kedvelte. Feri bát valószínűleg ez is dühítette, de lehet, hogy egyszerűen csak rossz természete volt. Olyan gyerekpofozgató.

Kicsit aggódva hagyta ott a vödröt. Az ajtóban Bartáék álltak és őt nézték. Az asszony elmosolyodott és csak ennyit mondott:

–       Épp olyan, mint ő volt.

A férfi hümmögött.

Feri bá nem mosolygott, de negédes hangon azt mondta neki, hogy a bácsi és a néni lesznek a szülei ezután és elviszik egy szép házba a Balaton mellé. Bence nem tudta mi az a Balaton, de bánatosan visszanézett a vödre felé és arra gondolt, jaj a csigáknak.

A Balatonról azóta kiderült, hogy egy szép nagy víz, melynek partján rengetegen pihennek. Az ő házuk benn volt a központban, nem a vízparton. Így ünnepnapnak számított, amikor lementek megnézni a hattyúkat vagy kavicsokat gyűjtögetni. Sokáig egyedül élt fogadott családjában, de utána megérkezett Gergő és végül Julika is, akikről megtudta később, hogy valóban a testvérei. Az anyjuk róluk is lemondott, ahogy róla.

Soha, egyetlenegyszer sem akarta megismerni anyját vagy az apját. Mindkettő annyira idegen volt a számára, hogy a kíváncsiságnak még a szikráját sem tudta felfedezni önmagában. A neten biztosan rájuk találhatott volna, hiszen értett a keresgéléshez, de fel sem merült benne, hogy olyan emberek után fusson, akik őt nem tartották annyira értékesnek, hogy velük éljen. Nem akart semmiféle okot keresni vagy épp elfogadni arra, hogy miért is mondtak le hármójukról. Jó volt minden addig a pillanatig, amíg egyik este rá nem talált a fényképre.

Természetesen az Instán és a Facen szörfözött akkor is, mint minden este. Nem sokat csetelt, mert kevés barátja volt. Nem akart többet, az a kettő is sok volt néhanapján. Volt ideje megtanulni, hogy a kapcsolatok mindig bajjal járnak, a baj pedig tengernyi fájdalommal. Amikor bekerült az intézetbe, alig múlt három éves. De az első emlékei között volt az, amikor egy nagypofájú kamasz elnyomta a fején a cigarettacsikket. Visított a fájdalomtól, de az semmi volt ahhoz képest, amit másnap kapott a fiútól, miután az letöltötte a büntetését. Első útja hozzá vezetett.

Megállt mellette, rámosolygott és úgy hátracsavarta kezét, hogy az reccsent egyet.

–    -   Ha kiáltani mersz, el is töröm – mondta végtelen nyugalommal. – Ha még egyszer beárulsz, akkor a fejedet belenyomom a budiba. Értve?

–      -   Igen… - suttogta.

–      -   Mit mondtál, te kis szarzsák? Nem hallom.

–       -  Nem árullak be soha többet.

–        -  Na, ezt el is hiszem – nevette el magát a srác.

Amikor elengedte, a karja szinte merev maradt. A leckét megtanulta. A soha valóban soha maradt.

A Kiket ismerhetsz alkalmazásban, ahogy jöttek fel a fotók, egyszer csak megpillantott egy lányt. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a húga, Julika, csak idősebb kivitelben. Egy nő nyakát kulcsolta át és nevetett. Bence szíve megdermedt a látványtól. A nő és Julika. Azaz nem a húga, de valaki, aki kiköpött mása volt. Ugyanaz a szürke szem, az a vékony szálú, szőke haj, csak valahogy az arca volt nyugodtabb és valamivel kerekebb. A nő, akit átölelt, nagyon fiatalnak látszott, a nyakán egy lepketetoválás díszelgett. A fiú valahogy ismerősnek találta a tekintetét. De a kislány arca volt az, ami igazán megdöbbentette. Azonnal rákeresett az adatlapjukra.

A nő neve Daru Éva volt. Vicces egy név. A kislányról meg csak annyi derült ki, hogy az ő szerelmetes hercegnője. Budapesten éltek. Tele voltak közös fényképpel, de mindig csak ők ketten, férfi sehol. A hasonlóság nem lehetett véletlen. Az nem létezik, hogy van a világon még egy olyan lány, mint Julika. Pedig volt. Minden egyes képen felfedezte a hasonlóságot. Néhol még a tartása is azonos volt a húgáéval.

Ettől a naptól kezdve minden nap ránézett a nő oldalára. Szinte leste, várta az újakat. Nem kellett sokáig, mert jöttek sorozatban. A fiút ez teljesen kizökkentette a mindennapokból. Csak az ő életüket kukkolta, és végig azon gondolkodott, hogyan vehetné fel a kapcsolatot velük. A lány biztosan a húga volt. Ezt zsigerileg tudta.  A nő meg talán az anyja. De ez nem érdekelte. Szinte rögeszmésen ragaszkodott ahhoz, hogy élőben is láthassa a kislányt, akiről lassan kiderült, hogy Vivien a neve és 10 éves. Tehát négyen voltak. Vajon ő miért maradhatott az anyjukkal? Az előtte és az utána születetteknek miért kellett menniük? Vajon tud-e róluk, vagy azt hiszi, hogy egyke, körül rajongott és az övé a világ?

Voltak olyan napok, amikor Bence gyűlölte őt, mert túl vidám volt minden képen, túl különleges és a mosolyában nem bújt meg egy szemernyi fájdalom sem. De ha ránézett Gergőre, aki olyan volt, mint egy dundi úthenger és Julikára, akkor mindkettőjük szemében látott valami megmagyarázhatatlant. Pedig még egyikük sem fogta fel, hogy kitaszították őket egy családból, és befogadták egy másikba.

Az is lehet, hogy ő képzelődött. Vivien nem a húga.

Gergő a szőnyegen legózott, Julika pedig valami kopott Barbie-t fésülgetett. Egyikük sem tűnt szomorkásnak. A kislány nyelvét is kidugta az ajkai között, annyira elmélyülve fésülgette a babát. És pontosan olyan volt a szeme, a tekintete, mint a nővéréé.

Három hétig rágta magát, mire Bartánéhoz mert fordulni.

–     -  Anyuska, - kezdte – miután végre sikerült kettesben maradniuk a konyhában - kérdezhetek valamit?

–     -   Persze. Csak várj, míg leszűröm a tésztát, mert addig nem tudok figyelni.

A fiú nézte, ahogy sietős mozdulattal megfogja a konyharuhát, aztán meg azzal a fazék fülét. A fél konyha gőzölgött, és tésztaillat szállt a levegőben. Hideg vízzel is leöblítette, aztán egy hatalmas lábasba öntve zsírt tett rá, hogy össze ne álljon. Bence szájában összefutott a nyál.

–     -   Na, most mondd – fordult felé. – Csak nem valami lányról van szó? Nagyon titokzatosnak tűnsz te, nekem.

Elmosolyodott és kíváncsian nézett nevelt fiára. Szépnek, kedvesnek, jónak látta, de nem olyannak, mint akit elveszítettek. Olyan senki nem lehetett.

–      -   Szerinted van nekem még testvérem? – kérdezte bizonytalanul.

A nő felsóhajtott. Hát eljött ennek is az ideje. Megtudta. Várható volt, hiszen nagyfiú. Nem hallgathatta el.

–     -   Van.

Bence nem számított ilyen tömör és egyenes válaszra. Még a lába is megremegett. Nyelt egyet, azután mert csak újabb kérdést feltenni.

–       -  Vivien a neve és Pesten él?

–       -  Igen. Hogy jöttél rá?

–     -   Láttam egy képet róla. Olyan volt, mint Juli.

Az asszony közelebb lépett hozzá. Meg akarta simogatni a fejét, de gyorsan visszarántotta a kezét. Rögtön eszébe villant, hogy a kamaszok nem jól viselik az ilyesmit.

–    -   Azt akarod tudni, hogy ő miért nem él velünk? – kérdezte hosszú hallgatás után kitalálva a kimondatlant.

Csak egy bólintás és egy szomorú tekintet volt a válasz.

–     -  Nem is tudom, hogy erre mit mondjak – felelte habozva. Nem az ő tiszte volt magyarázatot adni.

Csak nézte ezt a felcseperedő kamaszt, akit szinte ajándékba küldött nekik az ég Tomika után. El sem tudta volna képzelni, hogy őutána szeretni tud még valakit, pedig igen. Szerette mindhárom gyerekét, merthogy azok voltak, még ha nem is ő szülte őket. Legjobban mégis Bencét. Mert ő olyan volt. A hasonlóság gyakran megijesztette.

A fiú bizonytalan tekintettel leste az arcát. Valahol legbelül tudta, hogy nincs jó válasz a kérdésére. Bármit is fog hallani, nem fog neki tetszeni. Egyszerűen fájni fog az összes lehetőség. Hosszú évek kitartó munkája volt, hogy el tudta nyomni magában az anyja emlékét. Nem a valódit, mert abból alig maradt valamicske, talán csak egy illatfoszlány. Azon is dolgoznia kellett, hogy ne találjon ki róla semmi különlegesen szépet, ami miatt fájna a szíve, pedig nem is a valóság. Épp elég volt a valóság arra az esetre, ha szomorú szeretett volna lenni.

–     -   Mi miért nem kellettünk neki? – tört ki belőle. Rögtön el is szégyellte magát, mert nem volt rá jellemző ez a heves érzelemnyilvánítás.

Bartáné kinézett az udvarra. A macska épp egy verebet próbált becserkészni. Puha mozdulatokkal, lapulva közeledett feléje. Úgy tűnt, hogy a madár nem figyel rá, mégis felreppent az utolsó pillanatban. A macska még felugrott utána hihetetlen magasra, de el nem érhette. Épp ilyen volt az életük.

Puha, óvatos kúszás, utána egy pillanatnyi repülés majd zuhanás.

–     -   Én csak egy értelmes magyarázatot tudok erre adni – mondta kisvártatva. – De ez neked nem lesz elég jó.

–     -   Azért csak mondd!

–     -   Miattunk. Azt hiszem, azért történt mindez, hogy hozzánk kerülhessetek. Hogy velük legyetek. A jó isten meghallgatta az imáimat Tomika után. És lám, itt vagytok.

A fiú nem mosolygott. Érezte a hatalmas szeretetet a magyarázatban, de az nem tűnt elég jónak. Azt akarta hallani, hogy a valódi anyja maga a gonoszság. De Bartáné ezt nem mondta. Sőt semmiféle rosszat nem mondott a nőről, aki három gyerekét úgy passzolta el, mint a tavalyi ruhákat, amelyek már nem voltak elég menők. Egyet kiválasztott a gyerekboltban és azt megtartotta, ajnározta.

–    -    Lehet – hagyta rá. Hangjában nem volt megnyugvás, ezt nevelőanyja is éppúgy tudta, mint ő. –  Nem baj, jó helyre kerültünk – tette hozzá halkan.

–     -   Elmondod a kicsiknek?

–     -   Eszemben sincs. Minek?

–    -    Okos fiú vagy. Úgysem értenék.

–     -   Ahogy én sem – gondolta a fiú. – Talán nem voltunk elég jók neki.

Az asszony megérezte, mire gondol a nagyfiú. Látta az arcán elsuhanó fájdalmat, de azt is, hogy mennyire igyekszik ezt titkolni. Nem akarta tovább kínozni, ezért csak ennyit mondott:

–     -   Te és a testvéreid vagytok a legnagyobb öröm az életünkben. Ezt soha ne felejtsd el! Soha nem lehetek elég hálás az égnek, hogy hozzánk vezérelt benneteket.

Bence sóhajtott egyet. A telefonja jelzett neki, hogy ideje korrepetálásra mennie. Felkapta és egy félmosolyt rajzolva komor lelkére jelezte, hogy indulnia kell.

Bartáné lehajtotta a fejét és tisztában volt azzal, hogy ez a beszélgetés nem a vége, hanem a kezdete volt valaminek, ami nem biztos, hogy egy jó elindítója. Ez görcsbe rántotta a gyomrát. Aztán felemelte a fedőt, belekóstolt a pörkölt levébe és nyugtázta, hogy sótlan, mint a szomszéd, aki azt hiszi, hogy van humora, de egy mosolyért is a másik faluig kell szaladnia.