Ragyogó repceföldek mellett visz az út hazafelé. Nagypéntek van. A busz tele sietős, kapkodó emberekkel, akik történetét nem látja senki. A szívem tele nyugtalansággal és azon gondolkodom, miért kell épp most hazamennem. Itthonról haza. Persze, a hivatalos dolgok. Még ezen a napon is. Egy halál, a hagyatéki eljárás a hivatalban nem törődik mással, csak a tényekkel. Az iratok tele vannak számokkal, paragrafusokkal és adatokkal. Senki nem kérdezi meg, hogy a papír jelent-e többet egy átlagos papírnál. Nem érdekel senkit, csak alá kell írni, iktatni és eltenni, mert előbb–utóbb semmi nem marad az emberből, talán csak egy szám, hogy volt, hogy létezett. Ott porosodik majd egy polcon, amíg elektronikussá nem teszik. De adat marad ezután is. Mindegy, hogy lélegzett, szenvedett, örült, sírt vagy szenvedett. A kis porszemnyi valóságunk, ha lehetséges, még kisebbre zsugorodik.

A busz ablakából a valótlanul sárga repceföldek olyanok, mintha festett csíkokat rajzolt volna valaki az égből játszi könnyedséggel, hogy a tavasz még színesebb legyen. Ragyogó fénycsíkok a még bevetetlen földek egén. Néhol már a búza is zöldell. Az Alföld kiterítette a maga patchwork terítőjét a napra, hogy az melegével életre hívja.

A buszon még az is jó, hogy a magasan ülök és belátok idegen házak udvarába.  A kukkolás öröme…A kis falvak, amelyek mellett elsuhanunk, csendesek, alszanak, de a virágzó fák ott bólogatnak a házak előtt. Néhol padot is lehet látni és ez eszembe jutatja, amit régen elfelejtettem: valaha, tán még most is, a munka végeztével az emberek kiültek a házaik elé, pletykáztak, hangosan nevetgéltek és minden arra járót kibeszéltek. Nem volt ebben rosszindulat, persze az is akadt, inkább csak amolyan érdeklődés-féle, mert tudni akarták, hogy kivel mi történik, ki mit csinál. Természetesen jól esett csámcsogni más baján vagy csendben irigykedni a szerencséjén. De ez akkor is annak folyománya volt, hogy az emberek érdeklődtek egymás iránt. Meghallgatták a másikat, majd mondták a maguk kisebb-nagyobb keserveit, de az volt a fontos, hogy látták egymás arcát, gesztusait, hallották a hangját. Tudtak mélyen érezni, szitkozódni és nagyokat köpni, ha arra volt szükség. Megálltak egy szóra, akármennyi dolguk volt, mert fontos volt, hogy részesei legyenek egy közösségnek.

A busz sebesen visz hazafelé, oda, ahol üresen áll a régi ház. Be kell majd lépni azon a kapun, ami a gyerekkorba repít vissza.  Pár óra elteltével…Amikor meglátom a templomunkat, összeszorul a szívem. Gyerek leszek újra, és ballagok a templomba vasárnap, mert muszáj. Közben meg arra gondolok, hogy a Tenkes kapitánya ki tudja hányadik ismétlése lesz 9 órakor. Ha a pap nem húzza el a misét, akkor talán hazaérek a kezdésre. 8 éves vagyok, és az egész misén a padok előtt kell állni. Senki nem kérdezi, akarok-e vagy kibírom-e azt az egy órát. Az erős tömjén- és gyertyaszagban az ájulás kerülget. De az is baj lehet, hogy nem ettem semmit. Mindkettő remek indok arra, hogy egy könnyű szédülést követően, amilyen lassan csak illendő, kifussak a miséről. Kinn, a tavaszban azonnal jobban leszek. Csak pár perc van a sorozatig. Eke Máté vár. Úgy repülök be a házunkba, hogy anyám gyanúsan méregetni kezd. Rosszul lettem, közlöm szélsebesen és már vetem is le az ünneplőt. Az egész házban érzem a húsleves illatát. Kapcsolom is be a tévét, anyám meg teszi a dolgát tovább, eszébe sem jut pátyolgatni engem. A rosszullét elmúlik, tudja ő is, én is.

Most üres a ház. A pusztulás szélén áll. Szüleim a temetőben, nem vár senki. Mégis remeg a lábam, beköszönök hangosan, pedig tudom, hogy nem jöhet válasz. Ez az első alkalom, hogy hazalátogatok a temetés óta és most az üresen kongó falak látványa fogad.

A háznak régi szaga van. A nappalinak nevezhető szobában, (soha nem hívtuk annak), a szőnyeg most is olyan tiszta, mint 30 éve. Szigorúan tilos volt rálépni a zöld bársonyra még papucsban is. A szöszöket is fel kellett szedegetni magunk után, mert minden kis porszem meglátszódott rajta. Utáltuk, mert kényes volt, túl elegáns.  Anyám meg is legyintett volna, ha kinti cipőmmel rátaposok. Talán még most is…Ismerem…Megoldaná. Így gyorsan kibújok belőle. Nézelődöm. Máshogy, más szemmel…

Nem jó a házban lenni. A kutyák sem ugatnak, elmentek. Nincs csirke, kacsa az udvaron, nem érzem a disznók szagát, mert a ház is meghalt az udvarral együtt. Virágzik a cseresznyefa, gyönyörű, de eltűnt a hatalmas fenyő, amit még akkor ültettünk, amikor otthon éltem. Vajon hol lehet?

Semmi nem köt már ide. Az emlékek, a régi nyarak, amikor álmosan dongtak a legyek, és semmi más dolgunk nem volt, csak játszani, elmúltak. Nem fő a paprikás csirke a gáztűzhelyen és nem készül a hatalmas, késsel szaggatott galuska.  Nokedlinek nem hívta anyám soha, mert az túl úrias. Nem hallom apám dübörgő lépteit, amint hazaér. Ruhájának olajszaga nem kúszik be az orromba.  A traktor nem áll az udvaron.  Felnőttem, elmentem.

Más utat választottam, és már nem vagyok itthon az üres házban. Nagyon fáj, hogy megváltozott minden, de mégsem fáj, mert tudom, hogy jobb lett. Már nem nézek vissza, hiszen előttem van a saját utam.

Még vár a temető. Nem imádkozom a sírnál. Csak emlékezem és próbálom felidézni a szüleim arcát, hangját. Mintha sikerülne. Ez az én ajándékom húsvétra. Ez a feltámadás nekem, amit kaphatok. A csípős szél visszaránt a mába. Már tudom, hogy megkaptam mindent, amit megkaphattam. Tisztességet, becsületet, kitartást, erőt és valamiféle szeretetet is.  Ennél többet nem lehet. Ennyit adtak útravalónak. Csak hálás lehetek. Megsimítom a sírkövet, megigazítom a virágokat, és tudom, hogy mindez rendben van.

A gyökereimet meg nem tagadom, hagyom, hogy ide nyúljanak, de az biztos, hogy az én fám már máshol borul virágba ezen a szép áprilisi tavaszban.