2019. máj 06.

Kell-e szeretni a pedagógusokat?

írta: Hildaságok
Kell-e szeretni a pedagógusokat?

A pedagógus, legyen az óvónő, tanító, tanár, elsősorban ember.  Van jó, rossz, figyelmetlen, trehány, odaadó, lelkes, felelősségteljes és elhivatott is. Van jó napja, pocsék is, családja, gyerekei, magánélete, örömei, botlásai. Otthon anya, apa, máshol barát, szomszéd, ahogy mindenki. Ma a média azt sugallja minden fórumon, hogy a pedagógusnak tökéletesnek kell lennie. Minden percben készen kell állnia arra, hogy megvédjen, megmentsen, neveljen, tanítson, ápoljon egy gyereket vagy épp többet. Törődnie kell a rábízott diákok lelkével, azzal, hogy mik a kívánságaik, észre kell vennie, ha gyerek bánatos, ha bántják otthon, ha sérelem éri a társai közt, ha fáradt, ha rosszul lát, hall és egyebek. Mindenki tudja, hogy ez akkor is hatalmas feladat, ha egy-két-három gyerekről van szó egy családban. De ez nagyon sokszorosára nő egy osztályban. Óriási lesz az elvárás, és a pedagógus olykor nem tud megfelelni. Nem, ne szépítsük, sokszor nem.

Nem azért, mert alkalmatlan, mert nemtörődöm, mert lusta, érdektelen, hanem, mert a feladat lehetetlen. El lehet játszani, hogy mindentudó, hogy mindig képben van, hogy minden gyerekről mindent tud, de ez hazugság. A gyerekek ezerfélék. Egyszer nyitottak, máskor zárkózottak. Otthonról hatalmas terheket hoznak, rossz házasságok következményeit cipelik be közösségbe, elszenvedik a válásokat, a szeretetlenséget, azt, hogy a technika telefon nevű vívmánya háttérbe szorít mindent.

Persze az ellentéte is igaz, hiszen jönnek beszédes, lelkes gyerekek, tele ötlettel, gazdag szókinccsel és olykor csillogó szemmel, no meg hatalmas, túlzott elvárással is önmagukkal szemben.  Velük csak a felszínen könnyebb, hiszen azt érzékeltetik, hogy szárnyalnak, de belül belegebednek a megfelelni vágyásba.

A pedagógus a nap minden percében pedagógus, amíg dolgozik. Ez a munkája. De a társadalom nemcsak ezt várja el, hanem azt is, hogy a szabadidejében, a szünidőben is megfelelően öltözködjön, viselkedjen, merthogy példát mutat. A média örömmel csap le, ha ez nem így történik. Hatalmas felületeken közlik, hogy ma háromnegyede a gyerekeket oktatóknak alkalmatlan a pályára. Vajon ezt hogyan mérték meg? Mi a mérce egy ennyire szubjektív közegben? Mindenki pontosan tudja, hogy az ajánlj nekem egy tanító nénit! című felszólítás mennyi kérdést vet fel. Valóban az a jó az én gyerekemnek is, aki a barátoménak? Valóban szeretnék olyan laza, kedves matektanárt, aki mindig jó fej, beszélget, de nem követel? Vagy az a jó, ha mindig van házi, ami a gyakoroltatás egyféle eszköze, ha mértékkel művelik? Ezt mindenki máshogy értékeli. Kinek mi fér bele a szigorba, a könnyedségbe vagy a nemtörődömségbe…

De ha a média azt sugallja, hogy a gyermekeinket nevelők, tanítók nem állnak a helyzet magaslatán, nem megfelelően képzettek, bár erőnek erejével csinálják a portfóliójukat is, ami nem bizonyíték semmire, milyen kép alakul ki a társadalomban?

Gondoljuk át ezt egy másik, érzékeny területen! Ha azt hallanánk nap, mint nap, hogy a mai sebészek nem értik a dolgukat, egyszerűen nem jól műtenek, mit éreznénk egy operáció előtt? Kérnénk-e a diplomájukat, a portfóliójukat és bemutattatnánk-e velük a legutóbbi tíz műtétjük videóját? Persze, hogy nem, viszont a félelem, amit ezek az információk keltenek, megnőnének bennünk. Egy kórházi kezelés nem díszmenet, de gondoljunk csak bele, hogy a konzultáción hogyan méregetnénk az orvosokat? Mernénk-e hinni, bízni?

De ez ugyanígy érvényes a buszsofőrökre, akikre szintén gyakran bízzuk az életünket, a fodrászra a frizuránkat, a kőművesre meg a házunkat.

Szabad-e az ilyen híreszteléseket elfogadni? Szabad-e ilyesmiket készpénznek venni?

Mindannyian tudjuk, tapasztaljuk, hogy az emberek lehetnek rosszak és jók egyaránt. Az, hogy valaki milyen pedagógus, nagy részben ettől is függ. Nem a szakmai tudás a legfontosabb. Nem az, hogy szenzációs volt-e a magyaróra, hogy készültek-e csodás alkotások technikaórán és egyebek. Természetesen ez is fontos, értékes. De ha a gyerek vért izzad, és akkor sem megy neki valami, nem mindegy, milyen minősítést kap az őt tanítótól. Ott van-e a jó ember lelke a Tanítóban?  Nem mindegy, hogy észreveszik-e azt, hogy mennyire igyekszik, vagy csak azt, hogy nem tud felmászni a kötélen, ha beledöglik, akkor sem. És kap egy kettest kegyelemből.

A legfontosabb, amit szülőként tehetünk, hogy együttműködünk a gyerekeinket tanítókkal. Ne akarjunk folyton igazságot tenni ott, ahol nem is vagyunk, ahol nem is tudjuk a valódi történéseket. Ne akarjunk ökölharcot vívni a jobb jegyért, hanem fogadjuk el, hogy valami épp nem sikerült a legjobbra a gyerekünknél, mert ő sem tökéletes.

Semmivel nem tehetünk nagyobb kárt, mint azzal, ha támadunk. Az otthoni leszóló, becsmérlő megjegyzések többet ártanak gyerekünknek, mint bármilyen álságos dicséret.

Meg kell tanulnunk megbízni a pedagógusokban, még ha sokszor nem is értünk velük egyet. A buszsofőrnek sem mondjuk azt, hogy bocs, de nagyobb ívben kanyarodott, mint az a KRESZ-ben engedélyezett. Bizalommal ülünk fel a vonatra, a repülőre, és hisszük, hogy az orvos a vakbelünket úgy veszi ki, hogy nem téveszti össze egy másik szervvel és még a varratokra is figyel.

Talán ezt a fajta hitet kellene visszaépíteni az oktatásba is. Nagyon jó lenne, ha olyan pedagógusok dolgoznának az elkövetkező években, akiknek nem kell bizonygatniuk, hogy mindent megtesznek. Fogynak az emberek ezen a pályán is. Nem véletlenül. A megbecsülés mértéke nem mindig pénzben mérhető, bár abból élünk. De a jó szó, az elismerés, a köszönet ingyen van.

Az orvosnak gond nélkül odacsúsztatjuk a borítékot, mert a testünkbe vág. De a tanároknak még virágot is nehezen adunk, hiszen csak a dolgukat végzik, csak éppen a gyereklelkekben és fejekben.

Ez nem fontos annyira, mint egy kozmetikus, egy fodrász és sorolhatnám, hiszen nekik adunk borravalót?

 

A pedagógus borravalója igenis lehet pár szál köszönöm-virág, vagy néhány kedves mondat. Ez utóbbi megfizethetetlen. A többire meg….Persze…a Master Card. 

Szólj hozzá