Péter legjobban beszélni szeretett a világon. Ha ezt összeköthette a taxizással, akkor az neki egy paradicsomi állapot volt. Egyszerűen szómenése volt, ha utast látott. Ebből sok konfliktusa támadt, mert az emberek jó része csendben akart utazni, fáradt volt, nyűgös és cseppet sem vágyott valami felszínes csevegésre. De azért bőven akadtak olyanok is, akikkel lehetett vitázni a politikáról, szidni az időjárást vagy a mai tiszteletlen viselkedést.

Ilyenkor elemében volt és egy hosszú nap után is úgy szállt ki a kocsijából, mintha aksitöltőn lett volna. Utasai nem mindig. De ezt alig vette észre. Az idősebbeket jobban kedvelte, mert könnyebb volt őket szóra bírni. A történeteiket megszámozva elraktározta a fejében és elhatározta, hogy egyszer leírja a legjobbakat. Persze erre az elmúlt 10 év alatt nem került sor, többek között időhiány miatt. A legnyomósabb kifogás mégis az volt, hogy Péter nem írni szeretett, hanem beszélgetni, cseverészni. Ez védte meg legjobban a magánytól. A taxizás arra is jó volt, hogy ne kelljen szembesülnie azzal, ami az élete valójában.

Évek óta nem beszélt az öccsével, anyját is csak félévente látogatta, pedig egy városban laktak. Egyikük sem állt közel hozzá. Az anyja rideg, szívtelen, örökösen panaszkodó boszorkány volt, az öccse pedig egy lélektelen pénzhajhász üzletember. Se istene, se lelke nem volt már neki. Istene azért mégiscsak. Pénznek hívták. Nem költötte el, amiért keményen megdolgozott. Lyukas zokniban járt és képes volt zacskós levest enni heti hétszer, csakhogy a bankban szaporodjon a lóvéja öregkorára. Mindig így mondta. A szeme csillogott, amikor egyszer tíz milliót mutatott meg neki egyben a konyhaasztalra pakolva.  A pénzben látta a megoldást önön semmilyenségére.

Régebben Péter még sajnálta, de ahogy megtapasztalta a kapzsisággal karöltve járó zsugoriságát, már nem tudott nem megvetéssel gondolni rá. Hiába mondogatta magának, hogy mégiscsak az öccse, olyan, amilyen. Lelke nagyon messzire száműzte őt ettől a világtól.

Neki a taxin kívül nem sok mindene volt. Egy apró lakása a külvárosban, amelyhez egy gazos kertecske tartozott. Az a pár négyzetméter számára nem jelentett semmit. Eszébe sem jutott fűnyírásra pazarolni az idejét. A virágok meg amolyan női bolondságok. A szomszédok rég feladták, nem figyelmeztették már a kötelességére. Olykor egyik-másik végigment piciny portáján, és megszabadította a gaztól. Volt, hogy ezt napokig nem vette észre, de ha igen és sejtette, ki lehetett a „tettes”, akkor a lakásának kilincsére egy tábla csokit csempészett. Előfordult, hogy tévedett, vagy egyik-másik lakó kutyája megette a csoki felét. Ez már az ő dolguk volt.

Péter élete a taxiban zajlott meg azokban a beszélgetésekben, amelyekben belekukkolta magát mások történeteibe. Ha valaki hosszabban utazott vele és megnyílt neki, akkor azonnal képek kezdtek megjelenni a fejében és a film lassan forogni kezdett. Ez volt a legjobb játék a világon.

Éjjel fél háromkor nem gyakran hívnak az emberek taxit, ezért amikor megcsörrent a telefonja, tudta, hogy vagy a repülőtérre kell mennie, vagy valami nagy baj lehet. A hívó azonban nem volt feldúlt, nem kapkodott, nem érződött rajta, hogy valami fontos dolga lenne, és nem a repülőtérre készült.

Csak annyit kérdezett, mennyibe kerülne úgy 250 km. Mivel egy idős női hang tette fel a kérdést, tudta, hogy ez nem ócska poénkodás. Mondott egy hozzávetőleges árat.  Ezt megfelelőnek találta a hang gazdája. Azt felelte, azonnal indulna. Egyetlen kikötése annyi volt, hogy fél hétre meg kell érkezniük a célhoz.

Erre Péter határozott ígéretet tett. Tíz perc múlva már ott állt a Galagonya utca 32. előtt és várt. A rácsos vaskapun kilépő hölgy, akit két macska kísért a bokája tájékán, lehetett vagy 80 éves. A macskákat finoman arrébb terelgette, csak úgy lábbal, nem hajolt le hozzájuk. A kaput akkurátusan bezárta, megrángatta a kilincset, majd mosolytalan arccal lépett a taxihoz.

A férfi érezte, ki kell szállnia, hogy kinyissa kocsi ajtaját. Ez a késztetés nem mindig jött neki belülről, de most egy határozott gondolat elindította. Az asszony bólintott, ami lehetett akár köszönés vagy helyeslés is. Az arcán, amelyen nem sok ránc volt, nem ült érzelem.

Érdekes út lesz, nyugtázta magában a taxis. Belső magnóját el is indította, le ne maradjon valamilyen fontos momentumról. A hölgy jól öltözött volt, de nem túlságosan. Levendula illat lengte körül, és erről Péternek egy régi nyár jutott eszébe, amikor még szerelmes volt a feleségébe, aki elhagyta a legjobb barátjáért. Ócska, közhelyes történet volt, amelyből film nem készült volna soha, még ZS kategóriás sem, nemhogy jóféle mozi. Ettől az érzéstől némileg nyugtalanul ült a kormány mögé és indultak el.

A hölgy sokáig kifelé bámult, pedig még nem is pirkadt. Nem úgy nézett ki, mint, aki beszélgetésre vágyik. A taxis nem volt türelmetlen. Tudta, hogy eljön annak is az ideje, csak érlelni kell a helyzetet. Addig meg tud várni, ezt a hosszú taxisévek megtanították. Türelmetlensége csak elriasztotta volna a mesélőt.

Ahogy robogtak a lankás dombok között, a rádióban félhangosan szólt valami régi zene. Az ég alja világosodni kezdett, de a nap még nem jelent meg. Éreztette, hogy van remény, hoz valami újat a fényével, de még kérette magát. Aztán a csendben elhangzott a várva várt nyitó mondat:

–     -   Van magának gyereke? – Az utas hangjában nem volt érzelem.

–     -   Nincs.

–      -  Miért nincs?

Péter tudta, hogy erre a kérdésre jó választ kell adnia, ha azt akarja, hogy elinduljon a mesélés. Az utasnak és a sofőrnek kapcsolatban kell maradniuk egymással, ha nem akarja, hogy a kocsit megülje a feszültség.

Nyelt egyet. Kicsit száraz volt a torka, ez zavarta.

–     -   Így alakult.

De a hölgy már nem hagyta annyiban.

–      Miért alakult így?

–        -        Halogattuk, halogattuk, aztán meg elváltunk. Nem bonyolult.

Ez nem a teljes igazság volt. A fél sem.

Az utas felől sóhajtás hallatszott. Aztán megint csend.

–   -  Akkor magának elmesélhetem, miért vitetem magam az ország másik felébe. Nem fog ítélkezni, mert nem tudja, mit jelent elveszíteni egy gyereket.

Péter felsóhajtott. Lehet, hogy nem volt gyereke, de ezek a mondatok, akkor sem estek jól neki. Legyűrte magában a rossz érzést és hagyta a kíváncsiságot felül kerekedni.

–     -   Magának van? – kérdezett vissza, hogy elterelje a gondolatait.

–    -    Van. Három. De csak kettő lett az enyém. Egyet elhagytam.

–       -  Lemondott róla?

–      -  Le. Otthagytam a kórházban. Soha egy pillanatra sem láttam többé.

–     -   Nem is kereste később sem? – Péter egy kicsit megütközött. Próbálta palástolni a döbbenetét, de érezte, hogy ez nem sikerült.

Az idős nő kibámult az ablakon. Az arca először mutatott némi érzelmet. Érezhetően szenvedett, de nagyon keménynek akart mutatkozni.

–     -   Egyszer kerestem. De abban a régi világban ez nem volt olyan egyszerű, mint most.

Elhajtottak, bárkihez is fordultam. Meg is aláztak, de igazuk volt.

–      -  Miért hagyta a kórházban? Beteg volt?

–     -   Nem, gyönyörű kisfiú volt. Tudja, ez olyan régi, elcsépelt ügy. Buta, nagyképű lány voltam, aki 16 évesen bekapta a legyet. És úgy maradt.

A taxis értette is, meg nem is.

Világosodott. Egyre szebb tavasz bontakozott ki előttük. Alig volt forgalom. A vezetés maga az élvezet volt. A tükörből látta, hogy utasa egyenes háttal ül, és egyre jobban küszködik a lelkével. Arcára lassan kúsztak vissza az érzelmek, amelyeket évtizedeken át gondosan letörölt napjában ezerszer is.

–     -   Szülei nem engedték, hogy megtartsa?  Nem segítettek volna?

A válasz hosszú csend volt. Hogy lehet elmagyarázni valakinek, hogy vannak helyzetek, amikor nem lehet ésszerűen dönteni? Hogy lehet azt elfogadni, hogy a család jó híre fontosabb egy zabigyereknél? Ezt ma főbenjáró bűnnek tartja mindenki, akkor nem tűnt akkora véteknek. Vagy nem akarta annak érezni.

–     -  Nekik más értékrendjük volt. Tudja, az apám egy külkereskedelmi vállalat igazgatója volt. Anyám a városi elit szépasszonya. Én meg a feketebárány. Kell még magyaráznom? A neveltetésemre nagy összegeket fordítottak. Már akkor angolul és franciául tanulhattam, amikor mások még Elvist is titokban hallgattak. De hiába volt a pénz, a státusz, ha valaki ostoba. És én az voltam.

–      -  És a fiú? Elvégre volt apja is a gyereknek.

–     -    Ő nem tudott semmiről. Ma sem tud, de nem is érdekelte volna. Nem volt köztünk szerelem, csak egyszerűen megtörtént a dolog. Persze nem egyszer, mert az nem volt akkora ügy. Természetesen pár alkalom után úgy maradtam.

Újabb némaság.

Péter megjegyezte magának, hogy utasa nem mondja, terhes lett vagy várandós, mert ennyi év után is még mindig menekül. Az ÚGY neki helyettesíti azt az élőlényt, akit a testében kihordott. Szívesen rágyújtott volna, hogy a cigaretta füstjében elmerülve gondolkozhasson a hallottakon, de valahogy a helyzet nem volt megfelelő. A nap lassan, pirosan bukott ki a dombok mögül és akarva-akaratlanul az új szakasz reményével kecsegtette az utazókat. Vagy szerette volna.

–     -   Megállhatunk itt egy pár percre? – kérdezte a nő ruháját igazgatva.

Egy gyors fékezés volt a válasz. A távolban pipacsmezők fénylettek. Valószerűtlenül szép volt a a domboldal, a csendet csak néhány madárka csicsergése zavarta. Mindketten kiszálltak. A férfi a cigarettájáért nyúlt és arra gondolt, bőven van idejük emészteni a múltat. A fél hét messze volt.

Zsuzsa az esküvő előtt egy héttel ment el abortuszra.  Ő azt sem tudta, hogy terhes, mert neki elfelejtett szólni. A gyilkosság után, amikor orvosi segédlettel elpusztította a babájukat óriási veszekedés tört ki köztük. A menyasszonya azzal védekezett, hogy a saját testével ő rendelkezik, a baba meg még korán jönne. Az a pici márpedig jönni akart, neki senki nem szólt, hogy korai még….Azután pedig egy sem választotta már őket szülőnek.

A nő mosolyogva nézte a messzi virágmezőt, valahol távol járt. Egy rövidke pillanatra megengedte magának, hogy az érzelmek a szemébe költözzenek. Valaha szép lehetett. Most a keserűség rideggé tette a szája körüli ráncokat. Biztosan sok pénzt költött, mert finom illata mellett, ami nem szállt el, a csuklóját értékes óra keretezte.

Talán negyedóra telt el így.

–    -   Mehetünk, ha nem bánja! – mondta Péternek határozott hangon.

–       -  Maga tudja.

Az utas beült hátra, a sofőr meg elpöccintve a cigarettacsikket, a helyére.

Már nem volt szükség kérdésekre, a beszélgetés, vagy inkább a mesélés magától folytatódott tovább.

–     -  Apám külföldre vitt. Csak a szülés előtt valamivel jöttünk haza. Itt született meg Balázska. Meg sem néztem rendesen. Csak szabadulni akartam tőle. A kórházban egyszer még odahozta egy nővérke, hátha meggondolom magam, de én csak azt éreztem, hogy egy felesleges terhet teszek le és később folytathatom az életem.

–    -    A szülei soha nem akarták megtartani?

–      -  Mondtam már, de látom, maga nem érti. Ez nem volt választható lehetőség.

–  -   Értem én, csak felfogni nem tudom. Az ő vérük volt. És csak úgy kidobták, mint egy feleslegessé vált holmit.

A nő szorosra zárta az ajkait. Úgy tűnt, megbánta, hogy elmondta egy idegennek a legnagyobb titkát. De ki kellett végre mondania, elvégre 62 évig őrizte.

Szülei már régen nem éltek, férje is elment két éve, és két lányának a lehető legjobb anyja volt. Kinek akart bocsánatot nyerni? Mire számított abban az idegen városban? Hogyan tud majd odamenni egy hatvan körüli férfihoz és azt mondani neki, hogy hopp, én vagyok az anyád, kicsit elkéstem, de ne haragudj rám!

A fia sem kereste egy életen át. Egyszer kapott egy furcsa hívást, de annak is volt vagy 30 éve. Valaki csak a nevét kérdezte meg azt, hogy hány éves és letette. De ez csak most jutott eszébe így váratlanul, a semmiből. Az is lehet, hogy valami telefonos ügynök volt…Ez nem Hollywood, itt nem mosolyog mindig mindenki és nem is bocsájt meg 10 perc alatt. Különben is vannak megbocsájtást nem érdemlő vétkek. Az övé az volt. Mentsége lehet száz. De a tény, az tény marad.

Péter látta a tükörben, hogy utasa arca hol színehagyott, hol meg vörösben játszik. Tudta, figyelte a kínlódást. Sajnálatot nem, de szánalmat azt érzett. Különben sem az ő dolga volt. Ő csak egy taxis volt, aki gyűjti a jó meséket és elraktározza. Az ítélkezés dolga legyen másé.

A cél közeledett. A nap már erősebb fénnyel ragyogott. Kellemesen meleg tavasz volt. Az autó szinte magától gurult és maradoztak el a dombok, az akácfák és a pipacsmezők. A város jelezte, hogy ébred. Egyre több busszal, autóval találkoztak.

–   -    Mondana nekem egy pontos címet, hölgyem? – szólalt meg nagy sokára. – Mindjárt megérkezünk.

–      -  Galagonya utca 32. – hangzott a tompa válasz.

Egy pillanatra megállt az élet, hogy erőt gyűjtsön a folytatáshoz. A taxiban csak a rádió halk zümmögését lehetett hallani.

–      - Biztosan? – szólalt meg a férfi mindent értve.

–      -  Igen. Ezer százalék.

A sárga kocsi fékezett, lassan megfordult és elindult vissza egy másik, leélt életbe nem bolygatva ezt a mostanit, egy idegenét.