Nem, nem a regényről szeretnék írni, hiszen írtak róla eleget. Molnár Ferenc zseniális könyve, emberismerete ebben a könyvben olyan szinten érvényesül, hogy keveset lehet hozzáfűzni. Talán az utókor ott rontotta el, hogy házi olvasmányt csinált ebből a csodálatos történetből. Itt is érvényesül a régi szabály: ami kötelező, az nem lehet érdekes vagy jó. Dehogynem. Csak a kedv veszik el…

Tegnap, így Gyereknap előtt, elsétáltam a szoborhoz Pesten a Práter utcában. Épp egy háromévesforma, rózsaszín tüllszoknyás kislány mászott fel az egyik gurító gyerek fejére. A nagymama fotózta.

A szoborcsoport egyszerűen tökéletes kompozíció. A vörös ingesek olyan arccal várnak, ami nem változott száz év során sem. Magabiztosak, karba tett kézzel nézik a kicsiket, akik golyóznak. Tudják, a nyertesek csak ők lehetnek.

 Eszembe jut az régi világ, amikor az iskolában a nálunk pár évvel idősebbekre felnéztünk. Ha köszöntünk nekik, ha egyáltalán mertünk, örültünk, ha fogadták. A nagyfiúkba mi, lányok már ötödikesként szerelmesek voltunk, hiszen egy nyolcadikos már másik világban élt. Szinte felnőtt volt. Nekik már mindent szabad volt. Mi, pisis kislányok pedig pirulva suhantunk el mellettük. De ugyanígy voltunk a nagylányokkal. Ugyanez a távolságtartás dominált ott is. Eszünkbe sem jutott volna megszólítani őket. Ezt a fajta tiszteletet vagy rajongást már nem lehet tapasztalni a 21. században.

Nemecsek épp gurít, nyerésre áll. Már izgul, biztosan tudja, hogy einstand lesz, de a győzelem elhomályosítja benne a félelmet. A kis, girardi kalapos Nemecsek a fűzős cipőjében az a fiú, aki mindegyikünkben benne él, de kevesekből tud vagy tudott az évek során kibújni.

Merni, tenni azt, amit szeretnénk, ami jó nekünk, amiben sikerünk lehet. Nagyon nehéz dolog ez. Weisz és Kolnay lába is reszket, de nem mozdulnak.

Kicsik, vékonyak, reménykedőek. És Nemecsek nyer. Az övé lehetne a sok golyó, a gyönyörű, színes világ, ha a Pásztorok nem élnének a hatalmukkal. A fiúkban fel sem merül, hogy elszaladnának, vagy verekednének a golyókért. Ha einstand van, akkor einstand van.

Milyen sokszor éljük meg ezt a mindennapokban és túl sokszor nyugszunk bele!

Miközben én is fotózom a szobrot, mert a kis ugribugri lányka megelégelte a szobrok fején való lovaglást, odaér egy fura ember. Minden előzmény nélkül beszélni kezd. Mintha ismernénk egymást.  Elmondja, hogy nem Nemecsek gurít, meg, hogy nem halt meg, hanem szerelmes lett és tovább élt még sokáig. Nem látja a tekintetem, nem látja az értetlenkedésem. Hagyom, hadd mondja. Mintha neki ez lenne a feladata.

A kisfiú, aki életét adta a „hazáért”, az ő képzeletében tovább él. Nem tudni, hol siklott ki a történet nála, de az biztos, nem akarja elfogadni, hogy egy gyerek megküzdött egy hatalmas célért és veszített. Ahogy mindnyájan veszítenek. Barátságot, hitet, a grundot.

És mindnyájan nyernek, mert a csata a javukra dől el, kiderül, hogy az árulónak is van lelkifurdalása, hogy a kapitány egyenes, becsületes ember, bár ezt addig is bizonyította.

A Pásztorok is gyerekből vannak, ezt is láthatjuk. A drága, bátor kis Nemecsek, akinek besározták a nevét örök életet kap.

A szobor a maga valóságában megmutatja, hogy valamivel több, mint 100 éve is a gyerek gyerek volt, de az ő harca ott, akkor egyenlő volt a felnőttével, mert kiállt a jóért, a becsületéért és az igazáért. A hazáért életünket adni….Vajon kell-e ennél nagyobb áldozat? Lehet-e ennél többet adni? Ma, a mi kis hazánkban ennél kevesebb is elég lenne, amit tehetnénk.