A változás jó…A változás hasznos…Minden változik…Egyetlen biztos dolog van az életben, ez a változás…Ilyesmiket hallunk, olvasunk naponta ezer fórumon. Az állandóság ideje lejárt, nem menő, elavult, unalmas, haszontalan. A legtöbb ember a változásban látja az élet mozgását. Valahol persze így is van, hiszen nem lehet megmaradni túl hosszú ideig egy bizonyos szituációban, mert nem válik a javunkra. A változás, a változtatás persze nem könnyű, nem is egyszerű, olykor sajnos nem váltja be a hozzá fűzött reményeket.

Az utóbbi 20 év talán az emberekben okozta a legtöbb változást. Persze, az is elgondolkodtató, hogy vajon nem a tapasztalat mondatja-e ezeket, vajon tényleg mások lettek-e az emberek vagy csak a körülmények, esetleg mindkettő?

Mintha mindenki türelmetlenebb lenne. A nincs időnk, az ma már nem arra vonatkozik, hogy a barátainkra, szüleinkre, inkább úgy semmire. Mindenbe belekapunk, mindenben szeretnénk részt venni. Kettős, hármas életet élünk a virtuális világ minden szintjén és közben görcsösen rettegünk attól, esetleg lemaradunk valamiről. Folyton várjuk, hogy múljon a hét, a munkanap, a reggeli káoszban töltött idő, a gyerek szünideje, fogyjon a sor a bankban, a postán, a gyorsétteremben, az okmányirodában. Mindeközben azt érezzük, elmegy felettünk az idő, nem beszélgetünk, de nem is baj, mert írogatunk, csetelünk, fél füllel meghallgatjuk a gyerekeinket, elkísérjük őket a sportversenyekre, a balett órára, közben meg a barátnőnket vigasztaljuk, mert épp megcsalták, esetleg jó tanácsokat osztogatunk a szomszédnak, havernak a kertápolással kapcsolatban.

Türelmetlenek vagyunk önön vágyainkkal szemben is, mert most azonnal akarunk szép lakást, kimagasló fizetést, kényelmes munkahelyet, sok szabadidőt és elérhető nyaralásokat. Rögvest kellene az Igazi, a hollywoodi álom, de azért az izgalmak se kerüljenek el bennünket.

Egyre erőltetjük magunkra az új divatot, az új kütyüket, az új érzéseket, miközben elfelejtjük, még vannak régiek is, amelyeket, ha leporolnánk, újra kifényesedhetnének. A bizalom, a becsület, a kedvesség, az előzékenység szépen lassan kihalófélben van. Ha valaki ilyesmiket emleget, megmosolyogjuk, mert úgy érezzük, nem tud haladni a korral. Aki ma megáll, nem rohan, szétnéz a saját életében, az lemarad. Legalábbis mindenki ezt közvetíti feléje. Nem hagyjuk magunknak megélni az érzelmeket, nem engedjük kibontakozni a kapcsolatainkat. Alig van már udvarlás, együtt járás, inkább csak szex és viszony van, meg együttélés. A jóleső várakozás, vágyakozás izgalmát csendben temetjük el, mert a most, azonnal elhatalmasodott a gondolataink felett. Már a saját életünkben sem vagyunk jelen. Ha mégis, akkor panaszkodunk, irigykedünk és tolakszunk.

Szaladgálunk gyerekeinkkel jobbnál jobb helyekre, közben meg nem látjuk, hogy fáradtak, unják, és nem szeretnének mást, mint otthon lenni, beszélgetni és figyelmet kapni nyugodt, türelmes szülőktől.

Mintha direkt rontanánk el mindent. Ijesztő lett a magány, a csend, a semmittevés. Pedig, ha végig gondoljuk, a csendben, az egyedüllétben önmagunkkal vagyunk. Ez a legtöbb embert megrettenti. Akkor érzi fontosnak az életét, ha pörög, ha történik vele valami. Pedig, ami történne vagy történhetne, az csakis bennünk van. Félünk a saját gondolatinktól, a saját változásainktól.

Senki nem akar ma középszerű lenni. Elviselhetetlen annak gondolata, hogy egyszerűek vagyunk, a vágyaink is azok. Sokan az életük celebjei akarnak lenni, legyen botrányos a válás, hangos a veszekedés, a kifelé mutogatás, legyen folytonos a jelenlét a közösségi oldalakon, és a világgá kiáltása annak, hogy jaj, vegyetek észre, mert szürke vagyok, de ragyogni szeretnék.

A szürke is lehet szép, csillogó. De ma csiricsáré lélekkel, üres bensővel és még üresebb külcsínnel szeretnénk nagyot tarolni. De jó is lenne megérteni, hogy az üres napok, a csendes érzelmek, a szépen formált szavak, a lágy séták is lehetnek értékesek!

Változunk….Folyton, megállás nélkül…Jól, rosszul, hasznosan és haszontalanul.

De ami megmarad, az emberi lélek. Magányosan és szomorúan, mert elfelejtkezünk róla. Jó lenne levenni a polcról leporolni és újra fényezni. Nincs szükség másra, csak egy kis lassításra, pihenésre, gondoskodásra, elismerésre.

Talán ennek is eljön az ideje…Hiszem, hogy lesz még értéke mindezeknek.