A rangsorolás, a minősítés az emberiséggel egyidős. Szeretjük, nem szeretjük, minden nap részünk van benne. Évezredek óta arra törekszik az ember, hogy egyenlőséget éljen meg ezer meg ezer helyzetben, de ez mindig is álom marad. Vannak a ma és a régmúlt emberén túli okok, amelyek ezt meggátolják. Csak egy gyakori példa: a nők és a férfiak közötti egyenlőség. Persze szavazati joga a legtöbb nőnek van, de azzal is mindenki tisztában van, hogy akár biológiai, akár társadalmi okokból kifolyólag, a nők soha nem lesznek teljes mértékben egyenlőek a férfiakkal. Még ha ebbe sokan nem is tudnak belenyugodni.

A tudás, a szorgalom, a tehetség, a képességek nem kiegyenlítettek az iskolai élet során sem. Mindenki „hozott anyaggal” küzd meg, vagy épp nem küzd meg az iskolás lét nehézségeivel. A tehetség, a kitartás, az igyekezet sokszor felülírja a tudást vagy hozzátesz annyit, amennyivel előbbre lehet jutni.

Vannak országok, ahol más módon osztályoznak, mint a mi térségünkben vagy épp tagadják a rangsorolás, a minősítés fontosságát. Nálunk is voltak hasonló próbálkozások, de itt Közép-Európában a legtöbb ember számokból ért. Azt tudja csak feldolgozni, hogy ki hány éves, hány évet dolgozott, mennyi ideje van a nyugdíjig, hányas volt matematikából, hány barátja van. Csupa, csupa szám. Nélkülük tanácstalan. De a valamennyire, sokszorosan, rengeteg, vagy a részben kifejezéseket nem érti pontosan. Csak részben…Valamennyire… Ha azt mondjuk, Pistike alig hármas  történelemből, akkor teljesen világos, hogy professzor nem lesz belőle, de később még megszeretheti a tévén keresztül a múltat.

Rangsorolni, osztályozni, valakit egy számmal ellátott skatulyába helyezni nem könnyű. A jó, tapasztalt pedagógus nemcsak a jegyeket nézi. Látja lelki szemei előtt az adott gyereket, akit egész évben talán többször látott, mint a szülei és előfordulhat, hogy többet is tud róla. Tudja, szorgalmas-e vagy lusta, hogy van-e benne valami, amit ki lehetne hozni, ha hajlamosságot mutatna. A jegy nem mutatja meg, hogy ki mit tud. Az osztályzat csak egy szám egy adott időszakból. Mindenki pontosan tudja, egy közepes tanuló is lehet boldogan szárnyaló felnőtt, és egy eminens is boldogtalan munkanélküli.

A jegyet nem kell halálosan komolyan venni. A jót sem, a rosszat sem. Természetesen nehéz ezt elfogadni, hiszen minden felvételi pontokon, osztályzatokon alapul. Vajon megéri bekényszeríteni a gyerekünket egy olyan gimnáziumba, ami nyílegyenesen visz az egyetemre, pedig a tizedikes csemeténk váltig mondogatja, hogy autószerelő lenne legszívesebben? Nagy a szülői felelősség és ráhatás.

Ahogy közeledik az év vége, a pedagógus dolgozathegyeket javít, mert százalékolni kell, mert mindenkinek kész a BIZONYÍTVÁNY nevű dobozkája és bele kell tenni a gyereket. A szekrénykén tantárgyak állnak,  a gyereket felcímkézik, és már pakolják is bele.  Nagyon kell, mert fontos a statisztika, a számok börtönében ott kell lennie egy elrejtett tanulónak.

Nem jó érzés jegyeket adni. A teljesítmény sokszor mérhetetlen. Ez legfőképp a készségtantárgyakra vonatkozik. Miért nem kaphat ötöst testnevelésből az, aki nem tud felmászni a kötélre, elvégre nem a dzsungelben élünk? Ha valaki nem tud rajzolni, az a rossz jegytől sem fog tudni. De ugyanez vonatkozik az énekre is. Mennyivel jobb lenne, ha a mozgást, a zenét, a művészeteket próbálnánk megszerettetni, ahelyett, hogy minősítjük a három pálcikaembert a két felhő alatt a mezőn.

A jegyek nem mindig tükrözik a tudást. Nem adnak pontos képet, gyakran még árnyaltat sem.  Egy hármas az egyiknél érhet annyit, mint a másiknál az ötös. Mert beletette minden igyekezetét. Mert valóban tanult, de a képességei nem tették lehetővé, hogy többet hozzon ki magából.

A kiváló meg csak megrántotta a vállát és minden nehézség nélkül, lazán teljesítette a követelményeket.

A pedagógus, ha jó ember, ha figyel, ha valóban jót akar, akkor mindezt észreveszi. Nem a bosszú eszközét látja az osztályozásban, nem akarja a szemtelenséget, a csúnya beszólásokat megtorolni. Látja a szorgalmat, de a nemtörődömséget is. Azt is tudja, ki akarja majd kihízelegni a jobb jegyet, és ki az, aki valóban megérdemli, hogy felfelé kerekítsen, még ha az az átlag sikítva kiabál az e-naplóban.

Az e-naplónak nincs szíve. Csak százalékol, jelez, ha gond van, de ennyi.

Viszont az előtte görnyedő „főnök” töpreng, méreget, és nem tudja mindig, mikor tesz jót: ha rosszabb jeggyel nógat a jobb felé, vagy megelőlegezi a jobbat bízva abban, igaza lesz.

Kikerülve az iskolából az osztályozás nem szűnik meg. Gondoljunk csak a munkahelyünkre, mások méricskélésére, a kinézetre, a szerelemre. Hány pontot adunk nap, mint nap az utcán, a családban, az életünk könyvében másoknak? A szerencséjük annyi, hogy nem kapják kézhez évente, hogy törődjenek vagy ne törődjenek vele.