Ajándékot sokszor adunk és kapunk. A cél és az ok százféle lehet. Az ajándék lehet hála, kedvesség, szeretet, köszöntés vagy csak figyelmesség. A mai kifordult világunkban mégsem mindig egyértelmű, hogy miért is történik az ajándékozás. Egy esküvő alkalmával, amikor a házasulandó pár vendégül hív egy rakás embert, vajon miért készít nekik ajándékot? Együtt mulatnak, esznek, vendégül látja őket és mindezek tetejében ültetési ajándékot is ad? Miért?

Nem rég az is divatos lett, hogy a szülinapos ad ajándékot a vendégeinek. A meghívottak apró matricákat, füzetkéket, vagy bármit kapnak, hogy távozásul elégedettek legyenek. Ekkora ökörséget, már bocsánat! A születésnapját ünneplőt köszöntik a többiek. Ő kapja a tortát, a meglepetéseket! Őt kell ünnepelni, de ő ad, hogy a többi gyereknek ne legyen rossz élménye. Vajon miért lenne? Azt kell felfognia, hogy ez nem az ő napja. Mivel ez neki frusztráló érthetetlen okokból, ezért kap valamit? De kap az ünnepelt testvére is, hogy neki is szép legyen az ünnep. Vajon miért nem azt tanítják meg neki, hogy ajándék nélkül is jól érezheti magát és nem csak egy tárgy okozhat jó érzéseket benne? Miért nem azt mondják a szülők, hogy majd a te szülinapodon te leszel a középpontban? Nem, nem azt az egy szem csokit vagy plüssvacakot sajnálom tőle, hanem magát a tényt, hogy nem értetik meg vele a valóságot.

A mai világban minden egyes területen azon igyekszünk, hogy senki ne szenvedjen. Senki nem lehet frusztrált, szomorú, elkeseredett, bánatos, haragos, dühös, féltékeny. Pedig ezek is érzések, mégpedig olyanok, amelyeket meg kell élni, meg kell tanulni kezelni és feldolgozni, mert ez az emberi mivoltunk lényege.

A net tele van olyan cikkekkel, kezdeményezésekkel, amelyekben a pedagógus fennen hirdeti, hogy ő mit ad a gyerekeinek év végén! Csupa szép, munkaigényes dolgot, vagy csak oklevelet mindenért. Mert, hogy minden gyerek jó valamiben. Ez való igaz, de már átestünk a ló túlsó oldalára. Olyan dolgokért is adunk ajándékot, ami természetes. Minden olyan tevékenységet is jutalmazunk, aminek természetesnek kellene lennie. A dicséret, a jó szó hasznosabb és valóban sokat fukarkodunk vele, de a tárgyakban kifejezett elismerés sokszor felesleges.

Lehet szeretni a gyerekeket, sőt! A jó pedagógus egész évben figyel rájuk, meghallgatja őket akkor is, ha zsong a feje, dicsér, javít, ápolja a sérült térdet és lelket is. Biztat, ha kell napi ezerszer. Motivál, megtalálja azt a pontot, amelyben a gyerek életre kell, és valóban szárnyakat kap.

A mai gyerekek mindenért jutalmat kapnak. Tárgyakat. Ha annyi időt, figyelmet, törődést kapnának, mint amennyit tárgyakkal akarunk kifejezni, akkor nem lenne ennyi agresszív, magába forduló vagy épp másokat szipolyozó gyerek.

A pedagógus meg év végén ajándékoz. Saját pénzén oklevelet nyomtat, előtte megtervezi, lamináltatja, könyveket vesz meg plüssállatkákat. Vajon miért? Miért hiszi azt, hogy ez a jó út? Szereti a gyerekeket? Igen, remélhetőleg így van, de ezt kifejezheti jó szóval, hatásos dicsérettel, személyre szóló biztatással, kedvességgel és hatalmas odafigyeléssel.

Ez végtelenül természetes, hiszen többet van velük olykor, mint a szüleik. De amikor a tanítók versenyezve készítik az ajándékokat, nem negyedikben, amikor mondjuk búcsúznak az alsótól, hanem mindegyik év végén, akkor felmerül a kérdés, mi az oka ennek?

Aki nem ad semmit, még egy oklevelet sem, amit a papírgyűjtésen tömegével látunk viszont, az rossz pedagógus? Milyen fényt vet a többiekre az, aki tárgyakkal vásárolja meg a szülők szeretetét vagy háláját?

Biztos vagyok benne, hogy sokan felhördülnek most. De ebben a tárgyiasult világban, amikor mindent meg lehet venni és mindig adni is kell valamit, hogy kifejezzük a szavak nélkül is kifejezhetőt, nem lenne jobb, értelmesebb és szebb dolog egy éven át kis zsákba varrva türelmet, kedvességet, okosan elszórt dicséretet, valódi motivációt adni?

Nem lenne-e más a világ, ha valóban segítenénk annak, akinek kell? Ha valóban buzdítanánk az elakadót és nemcsak az üüüüügyes vagy elcsépelt frázist hallaná? Mennyivel értékesebb lenne egy nagy mosoly, egy elismerő tekintet, mint egy kidobni való századik oklevél nyuszimintákkal vagy egyebek, amik a szoba sarkában öt percen belül elfeledve hevernek a 200 másik felesleges játék között.

A világot mi formáljuk…És mi panaszkodunk folyton, hogy semminek nincs értéke…