Erdélyország - Tündérország…Sokáig nem akartam elhinni ezt. Váratott is magára, nem könnyen vágtam neki egy olyan útnak, amelyről oly sokan félájultan nyilatkoznak. Úgy határoztam, tárgyilagos leszek, nem hagyom túl könnyedén sodortatni magam.

 Nagyvárad, ami még csak a Partium, nem is vitt magával, csak kézen fogott, de pár saroknyira rájöttünk, hogy nincs jövője a kapcsolatunknak.

 A busz robogott tovább, vagyis robogott volna velünk, ha el nem romlik rögtön az út kezdetén. De ott, azokban a rózsakertekkel díszített falvakban bámészkodva még ez sem tűnt nagy ügynek. Mégis lassan oldódott bennem a mélyre raktározódott ellenérzés (hogy mi ellen, magam sem tudom).  Kalotaszentkirályon vendégeskedve egy macska, mit egy macska, egy hatalmas kandúr olyat csapott a vádlimra, mert átléptem rajta, hogy felszisszentem. Nem karmolt, egyszerűen csak megütött. Abban a faluban, ahol Ady is üldögélt az egyik hársfa alatt és verset írt. Én meg holmi macskával vívtam, mert nem értettem, mi a csoda baja van velem.

Erdély először nem a táj erejével szippantott magába, hanem a rengeteg gólyafészek látványával. A természettől, állatoktól elszokott ember, persze macskákat, kutyákat láttam mostanában is, de falvanként 10-15 gólyafészket és benne álldogáló gólyacsaládokat aligha. Akadt olyan fészek is, ahol négy alig cseperedő gólya tolongott a szülei mellett. Senki nem akarja leverni őket a karók tetejéről, ők pedig álmos fejjel tűrik, hogy a nap perzselje őket. A gólya furcsa madár. Mintha mindenki szeretné ezt a madárnépet. Méltóságteljes, mégis van olyan érzésünk, jóban lehet lenni velük.

A táj, a hegyek, a kanyargós utak, a napraforgómezők, a kukoricatáblák, a fenyvesek mind-mind közel hozzák ezt a világot.  Valaha már járhattam itt-érzés uralkodik a szívemben. Erdély kezdett megszelídíteni. A makacskodásom, a majd én nagyítóval vizsgálom át minden szegletét-érzés, lassan eloszlik.

Kolozsvár, a szép város…Úri, de nem puccos, nem fellengzős. Kellemes, mint a nyári szellőben kockaköveken billegő kislány, aki nem tudja, siessen-e haza, hisz ideje lenne, vagy még üldögéljen a kacskaringós támlájú padon verebeket szemlélve, hiszen más dolga nincs. Tudja, hogy szólítja a kötelesség, de azért még húzza az időt. Majd kimosolyogja a magyarázatot, ha számon kérik.

Kolozsvár: Hunyadi Mátyás szülőhelye. Egy tábla magyarul is jelzi, de a ház falai már nem a mesélnek a királyról. Én mégis beosonok, mert a kertet is szemügyre venném, hátha valami ismeretlen hangulat elkap és magával sodor.

A zöldre festett padok mellett, a buja zöldben hirtelen látni vélem a rakoncátlan kisgyereket, aki megbotlik egy kiálló kőben és ordítani kezd anyja után: Édesanyám…Hiába, a királyok is voltak gyerekek. Még a legnagyobbak is.

A levegőt harapni lehet mindenhol. Nem kortyokban inni, hanem úgy falánk módon nekiesni, ahogy az első dinnyének szokott a gyerek, amikor észre sem veszi, hogy a dinnyelé lecsorog a szája mentén az állára, majd a ruhájára. A fák, a bokrok beszélnek, hívogatnak az utak mentén és a sok kertbe guggolt faház, kapu csak repít, repít bennünket, engem is egy olyan világba, amit soha nem ismertünk, de a miénk volt.

A magyar falvak, kisvárosok szinte minden második villanypóznáján román zászló hirdeti, hogy ne reménykedjünk, ez már nem a régi világ. Hogy ezt még nyomatékosítsák is, Romulus és Remus anyafarkasos szobrával teleszórták a főtereket. A körforgalmak közepén több méteres a román szimbólum…Rögtön eszembe jut az, nálunk ilyen elképzelhetetlen lenne. Csak negatív jelzőket kapna, aki kitenné a házára a magyar trikolórt, nem úgy, mint itt igen sokan.

A Békás szoros, a Gyilkostó, Szováta egy-egy gyöngyszem. Mindenhol tisztaság, nyugalom. A buszról elcsípünk egy falunapot is, ahol székely népviseletben ballagnak ifjak, vének a főtér felé. Jó látni, hogy a 21. század nem tarolt le mindent a modern kor úthengereivel.

Korondon a templomba sietnek reggel 8-kor. Kicsit idegenül ténfergek a templomkertben, (az árusok most nyitnak, bár szépek a tányérok, köcsögök, szőttesek, kihagyom a vásárlást, nem illene kicsinyke lakásomba), hallgatom az ízes beszédet. A mise még nem kezdődött el, de érzem, nem tartozom oda, ezért épp csak bekukkantok. A padban ülők hátát látom meg az oltárt. Közben harangoznak, és aki csak odaér, hangosan köszön, nekem is, az idegennek. Dicsértessék! Mindörökké, suttogom halkan. Mintha otthon lennék…Kislányként…Aztán kisomfordálok.

Erdély. Tündérország. A fejkendős, fekete ruhás, hajlott hátú öregasszony Nike papucsban, áfonyalekvár, a medvék, a valóban illatos rózsák, a hegyek, a kanyargós utak végtelenje, az itt-ott kéken fénylő erdélyi zászló. El kell menni még oda sokszor. Hiszen a történelmünk, a közös történetünk egy része ott maradt, vigyáznunk kell rá.