A szülővé válás folyamata hosszú. Arról, mi jó és mi nem, mi a hasznos vagy a felesleges,  könyvtárnyi irodalom létezik. Naponta jelennek meg cikkek a szigorúság hasznáról vagy épp káráról.

Mielőtt valaki gyereket vállal, legtöbbször elhatározza, milyen szülő szeretne lenni. Természetesen nem olyan, mint a szülei, akik sokat hibáztak és nem jól nevelték őt. Kivételek is akadnak, de a szülői mintától a legtöbb fiatal menekülni akar, mert szeretné megmutatni a világnak és önmagának is, hogy képes jobbra. Megfogadja, hogy nem tömi tele édességgel a kicsit, és nem lesz nyafogós, elkényeztetett liba a kislánya vagy lányosan öltöztetett majom a fia. Ezer ígéret fogalmazódik meg a jövendő szülőkben és mindezek mellé hatalmas félelem is társul, mert életünk legfontosabb szerepét, a szülőséget senki nem tanítja. A pelenkázás mikéntjéről, a büfiztetésről vagy a dackorszakról tengernyi videó és irodalom mesél, de arról nem, milyen is szülőnek lenni  a valóságban, nem kifelé.

Régen egyértelműbbek voltak az elvárások és a társadalom azonos(abb) mértékben ítélte meg a jót és a rosszat. Eleve megkaptuk a mintákat. Senki nem mondta, hogy a köszönés majd kialakul, nem kell tanítani. Tudtuk, hogy böfögni, pukizni társaságban nem illendő. Ma ezen tevékenységekért meg is dicsérik a gyereküket, és azt mondják kedves mosollyal a mai anyukák, hogy egészségedre, drágám.

Olyan kesze-kuszaságban élünk, hogy a mai erkölcsi normákat nem lehet követni. Nehéz eldönteni, mikor teszünk helyesen: ha beágyazunk a gyerek helyett, hogy gördülékenyen induljon a nap vagy sok veszekedés árán megtanítjuk neki, az az ő dolga. Mindenféle nevelés és tanítás ma komoly harc. Háborúzni kell a gyerekkel olyan dolgok miatt, amik régen maguktól értetődőek voltak. A viselkedéskultúra mélyrepülése abból is következik, hogy a szülőknek nincs ereje csatázni gyerekeikkel.

 Mintha mindenki egyszerre hunyászkodott volna meg utóbbi években. Egyesek már csak fásultsággal az arcukon veszik tudomásul, hogy a gyerekük erőszakos, követelőző, törtető vagy hihetetlen mértékben agresszív. A mindennapok munkahelyi küzdelmei kiszívják az emberekből energiát, így nem akarnak mást otthon, mint csendet és nyugalmat. Ennek az ára a megalkuvás lesz. Hadd telefonozzon a gyerek, hadd gépezzen, addig sem nyavalyog, nyaggat senkit! Nem kell vele beszélgetni, mesére sincs szüksége, mert csodásan elvan a virtuális világban.

Mivel a szülők fáradtak, elfoglaltak, nem veszik észre, hogy kiesnek a gyerekeik életéből. Elfelejtik, hogy a közösen töltött idő a legnagyobb ajándék. Feláldozzák a nyugalom oltárán a szókincset, a társalgást és a közös programokat. Nem tanítani és nevelni kell a gyereket minden egyes pillanatban, mert mi vagyunk az okos szülei, hanem vele kell lenni fizikálisan. Lélekben is. A beadom a játszóházba! nem minősül közösen eltöltött időnek!

A gyerek minden rezdülésünkből tudja, mit gondolunk. Nem a szavaink azok, amelyek sokat adnak, természetesen azok is, hanem a tetteink. Nem a bolygókat kell egy ovisnak tudnia, hanem azt, mások is fontosak körülötte, a bevásárlókocsi pedig nem a rodeós bika, amellyel kellemesen tiporhatják mások sarkát.

A mai gyerek folyton sikít. Érdemes álldogálni egy óvoda vagy iskola udvarán és figyelni a feszültségtől teli arcokat. Nem játszanak, tombolnak.

A szülők nem értik a folyamatot. Sokan sokféleképpen próbálkoznak, de annyira erős az ítélkezés és a sodrás, hogy nagyon kevesen mernek szembeszállni a mai elvárásokkal. Ha mindenkinek van okos órája, telefonja, hoverboard-ja, akkor nagyon ciki, ha az enyémnek nincs. Ha mindenki játszóházban, étteremben, állatkertben, ugrálóvárral kiegészített lézerharcos hiper-szuper helyen tartja a szülinapját, akkor az enyém sem maradhat ki.

Ha egy ötödikes kislány limuzinos városnézést kaphat péntek délután születésnapjára, akkor hogy lehet azt mondani a miénknek, hogy vettünk neked két könyvet meg állatkerti belépőt? Ember legyen a talpán, aki ezzel jól tud szembesülni.

A szülő lassan félni kezd a gyerekétől. Fél attól, hogy azért lehet csak jó szülő, mert mindent megad neki. Mindent, ami látszik. A szeretet, a figyelem, a törődés mind-mind láthatatlanok és nem lehet velük dicsekedni. Ha boltban árulnák, biztosan lehetne hirdetni a facen, hogy ma két kiló gyengédséget, húsz deka esti mesét és hatvanöt kiló beszélgetést vettünk. Aztán mindenki beszívecskézné vagy lájkolná. Milyen csodás is lenne!

Ma legnehezebb háborúkat otthon vívják a szülők. Ha ott csend és behódolás van, a gyerek megnyerte a napi csatát. Még így is ott van az óvoda és iskola, ahol szintén csatatér az osztály, ha nem is fizikálisan, jobb esetben, hanem szellemi téren. Még akadnak olyan elvetemült pedagógusok, akik küzdenek a gyerek lelkéért. Ők még meg akarják tanítani, hogy az egészségedre, a köszönöm, kérem és légy szíves szavak nem haltak ki. Ha majd ők is félre néznek, nem szólnak semmiért és csak a digitális tábla előnyeit akarják élvezni, akkor kezdődhet egy másik világ.

Nem merem azt írni, hogy lassan erre az útra lépünk. Talán nem..Talán.