Októberi nyár van. Bolond idő, mondja mindenki, de a legtöbben nem bánják. Azon a régi őszön nem volt ennyire nyugodt és kellemes odakinn. De sokáig sírni és emlékezni is tilos volt, pedig Magyarország azokban az október végi napokban lassan gyógyuló sebeket kapott.

Az iskolai megemlékezéseken, ahol ünneplőben állnak a gyerekek, semmit sem értenek. Főleg a kicsik. Toporognak, feszengenek, unatkoznak. A Himnusz alatt ketten kő, papír, ollót játszanak, a többi nyeklik-nyaklik, mert nem bír állni. Kislányok kezükből szíveket formálnak és vihognak. A színpadon ideges kamaszok hadarnak. Muszáj volt kiállniuk és elmondaniuk pár sort. Mert ez az ünnep közvetítése. A hangszórón recsegve jön át Nagy Imre hangja, nehezen érthető, a kivetítőn tankok, menekülő emberek. Még nehezebben.

A gyerekek ugyanúgy nem figyelnek, ahogy minden másra sem. Rángatják egymás fehér ingét, hajlonganak előre-hátra, mert a 20 perc egy örökkévalóság. Kínlódnak, és alig várják, hogy vége legyen az egésznek, hiszen két hete is szenvedtek 13 szakállas valaki miatt, aki valaha élt. Valami forradalom volt akkor is és meghaltak emberek. Most a zsarnokságról van szó, arról, hogy a szabadságért fegyvert ragadtak fiatalok és öregek. Mindegy, hogy 60 vagy 160 éve volt, nekik mindkettő távoli. Unják. Ami a telefon és az internet előtti időkben történt, az majdnem olyan régi, mint a piramisok vagy a dinoszauruszok.

Beleszülettek ebbe a világba. A szabadság, a függetlenség számukra pusztán tartalom nélküli szó. Inkább nyelvtan órán találkoztak velük, akkor is a helyesírás miatt.

Ha megkérdezzük az utca emberét, mi történt 56-ban, nem sokkal bölcsebb. A válaszoktól elszomorodunk.

Vajon jól van-e, hogy igen keveset éreznek 56-ból a maiak? Vajon jó-e, hogy vajmi keveset jelentenek ma ezek a fogalmak, mert soha szükségük megtapasztalásukra?  

A milliónak tűnő 20 perc után elvonul mindenki. Az osztályok visszatérnek a termeikbe. A Szózat foszlánya még ott kering a levegőben és talán néhányan, akik már kaptak jót és rosszat az éveik számából kifolyólag, csendesen azt gondolják, rendben van ez.

Hadd nőjenek fel nemzedékek anélkül, hogy sejtelmük legyen, mi a borzalom, hogy pokollá miként válhat egy város napok alatt! Hadd nevessenek gondtalanul, üresen, és mégis vidáman a tudatlanságban! Ne kelljen megélniük a gyászt, a bujkálást, a félelmet! Maradjon csak a szabadság, az igazság leírandó fogalom! A tankok látványa ne rémisszen senkit, repülők zaja ne kergessen a pincébe reszketőket!

Azért a csendes pillanatok némelyikében, de jó lenne, ha megtanulnánk, ára van mindennek. Hogy éltek köztünk olyanok, akik mertek a változtatásban reménykedni. Hogy akadtak jó páran, akik minden pátosz nélkül életüket adták másokért, akiket nem ismertek. Olyanokért, akikkel máskor talán szóba sem álltak volna. De volt bennük valami közös vágy, valami ismeretlen tenni akarás.

Jó lenne ezen a napon elmesélni, mit is jelent az összefogás, az összetartozás. Mit jelent magyarnak lenni, nem kiabálni a rosszat, hanem finom sorskrétával felírni helyette a jót.

Jó lenne érteni, érezni mindezeket…