Minden évben, ahogy közeleg a Halottak napja, emlékezünk és hálát adunk mélyen magunkban azért, hogy még élünk és a szeretteink is. Itt lenni, ebben a létben boldogulni annyira természetes, hogy nem is gondolunk hálával erre. Mintha az élet mindig is adott lett volna. Pedig a Végtelen fonalára valahol felfűződik a mi kis gyöngyszemünk, aztán egyszer, úgy megmagyarázhatatlanul le is oldódik róla. Ahogy gördülnek a napok, alig jut eszünkbe önön halandóságunk, mert felfoghatatlan a nemlét. Legyintünk rá. Látjuk, hogy vannak, akik idejekorán elmennek, tanúi leszünk barátaink, ismerőseink és ismeretlenek küzdelmének, de a Halál nehéz fuvallata ritkán érint meg bennünket. És ez bizonyára nem véletlenül van így.

Ebben az évben olyan emberre szeretnék emlékezni, aki két éve ment el. November volt, amikor kilépett ebből rövid körforgásból. Olyan nő volt, aki nem hitte el, hogy szerethető. Bátorságánál, erejénél talán csak a félelme volt erősebb. Fel nem fogta, hogy vannak, akik számára, ő a kedvesség volt maga.

Az a kis üzlet, ahol lépten-nyomon megfordultak a nők, panaszkodtak, siránkoztak vagy épp jajongtak az alakjuk, a férjük vagy a gyerekük miatt, kicsit orvosi rendelő is volt. Ott, azon a helyen, nem csak testileg, lelkileg is levetkőztek asszonyok, akik megpróbálták az élet súlyos ruhatárát.  És az Élet nem mindig adott elegáns kabátot, ahogy ő, nem hagyott mást a vásárlás után, mint ráncokból fonott borravalót, keserű ízt a torokban és csurgatott reményből kiskanálnyit.

Élt egyszer egy nő, aki mindenkit meghallgatott. Mosolygott fáradtan, belül megtiporva, és  rámutatott egy-egy hihetetlennek tűnő ruhadarabra, majd azt mondta: Hidd el, felvéve jobban néz ki. És igaza lett. A mondatait is magunkra öltöttük. Besiettünk, kerestünk egy vidám sálat, nyakunk köré tekerve nevettünk egyet és rohantunk tovább. Csak ennyi volt. Mégis rengeteg.

Nem vettük észre, hogyan haldoklik előttünk.

 Élt egyszer egy nő, akit karjaiban hordozott a Halál és mégis hallgatott róla. Nem akarta tovább adni, nem tudta letenni mázsás fájdalmát, mert azt gondolta, nem elég jók mások ehhez. Tévedett. A bátorsága, ereje és mérhetetlen derűje majdnem fityiszt mutatott a Kaszásnak. Aztán mégis elvitte őt. Még meggyászolni sem tudtuk rendesen, mert szemérmesen nem engedte, hogy fájjon nekünk. Elmúlásával is azt tanította, nem áll meg a világ, mert ő kiutazott belőle.

De megállt. Az emberek összesúgtak, megrázkódtak félelmükben.

Élt egyszer egy nő, aki túl fiatalon és túl gyorsan hagyott mindent maga után. Alig telik el nap, hogy ne gondolnék rá. Talán a felhők szélén ülve lekacsint ránk. Még int is, hogy vár bennünket, mert új áru érkezett. Ne siessünk nagyon! Ő türelmes, addig rendezgeti az égi vállfákat. 

Élt egyszer egy nő, akit sokkal többen szerettek, mint hinni merte volna.