Jónak lenni jó. A mesékben a jó mindig elnyeri jutalmát. A jóság kifizetődik. Ezeket és ehhez hasonlókat gyakran hallhatunk, olvashatunk mindenhol. A hétköznapok pedig olykor sivárak, keserűek, kapkodósak és unalmasak. Arctalan emberek mondanak véleményt mindenről, szinte csak azt várják, hogy valaki posztoljon valamit. Mát a legegyszerűbb esetekben is „vérre” szomjaznak. Ha valaki nem helyesen vagy bármilyen okból tévesen, hibásan cselekszik, akkor ítélkeznek. Majdnem mindegy, hogy mi is történt valójában, azonnal valaki kibelezné, felnégyelné, szétverné a fejét és egyéb szörnyűségeket ír le kifejezve nem is fojtott agresszióját.

Szörnyülködve olvassuk a lapokban, a neten, milyen iszonyatra képesek az emberek. Elgondolkodtató, hogy miért ilyen a világ. Erről persze lehetne tanulmányokat írni ezrével, nem sok dolog változna. Arról is beszélhetnénk, hogy miért ilyen borzalmasak az emberek ma, ennek sem lenne eredménye. Vajon régen jobb volt? Vajon régebben emberségesebbek voltak az emberek?

A jó és a rossz egyidős az emberrel. Naivság azt gondolni, hogy valaha szentként jártak-keltek a világban. Gondoljunk csak a kegyetlen háborúkra, amik ma sem mások, a kínzásokra, az embertelen viselkedésre ismeretlen civilizációkkal, területfoglalási törekvésekre és még sorolhatnám. Az ember mindig keresett mentséget a tetteire, magyarázatot esztelen céljaira, eszközt ostoba céljai elérésére.

Ma is pontosan ez zajlik, csak a módszer és az eszköz változott. Szájjal harcolnak sokan, de ezért még hálásak is lehetünk. Amíg a kisember kezébe nem kerül hatalom, addig nem tudjuk meg, mi is rejtőzik a lelkében. A II. világháború remek példákat tud erre felsorakoztatni. A besúgórendszer, a mások javai iránti vágy genetikailag kódolt az emberiség DNS-ében. Nem lesz ez jobb vagy rosszabb, csak másként éljük meg, ha részei vagyunk és másként, ha csak távoli múltként gondolunk rá.

Most, novemberben, amikor közelednek az ünnepek, mindenki igyekszik kicsit jobbnak lenni. Karácsony tájékán valami megváltozik a szívekben.

De még így most, ősszel is láthatjuk, nem romlott el a világ teljesen. Sok alkatrész várna cserére, ha van egyáltalán mód rá. Két kisfiúnak is össze tud gyűlni 700 millió. És itt nem arról van szó, hogy ki tudott, vagy ki nem tudott adni. A legcsodálatosabb az összefogás. Magyarország minden szegletében jelentkeztek emberek, akik adakoznának. Vállalatok, cukrászdák, éttermek, énekesek, együttesek és még ezrével álltak emberek a JÓ mellé. Nem a nevüket adták, nem várták el, hogy szerepeljenek az adakozók listáján, vagy aranybetűkkel táblát készítsenek nekik, hanem egyszerűen adtak. Két kisgyereknek, akikről semmit nem tudott a világ pár hónappal ezelőttig.

Kis dolog a csokigyűjtés a kórházaknak, a koraszülötteknek a pelenkacsomag, a művégtagra adott pénzösszeg. Mégsem az, mert óriási bizonyítéka annak, hogy az emberek egy részéből nem tud kiveszni a jó. Háborogjon egy ország a háttérben, mocskolódjon a neten egy rakás unatkozó ember, mégis akadnak olyanok, akik jók. Érdek nélkül. Sokan ebben kételkednek, de ez nem vakhit, ezek tények. A szívekben, az egyes emberek lelkében mindig is marad morzsa a jóságból.

Ők Zente és Levente mellett jóság-oltást kaptak valaha régen. Talán, érdemes lenne sokakat arra biztatni, adassák be maguknak. Álljanak meg egy jó szóra, egy ölelésre. Hogy ne hagyják elesni az időseket az utcán, vagy ha valamiből többet adott nekik a sors, osszák meg.

Nem menthetetlen ez a világ, csak bajban van. Mi, egyszerű emberek, akik megszületünk, élük, nevetünk, szomorkodunk, szenvedünk, segíthetünk. Nem tudunk világot megváltani minden nap, de jók azért lehetünk kis dolgokban is. Ha nem kukacoskodunk, nem veszekszünk a szomszéddal, ha meglátogatjuk remegő kezű szüleinket, ha észrevesszük, hogy gyerekünk fáradt és boldogtalan, mert mi ráerőltetjük vágyainkat.

A jóság-puzzle darabkáit mi tologatjuk. A kép csak akkor áll össze, ha minden rész a helyére kerül. Tehetünk ennél többet? Aligha…