2019. dec 02.

Amikor kislány voltam...

írta: Hildaságok
Amikor kislány voltam...

  Amikor kislány voltam, még máshogy sütött a nap. Nem volt óriásokat megszégyenítő ereje. Barátságos volt és csak nagy ritkán égetett meg.  Sugarai vigyáztak rám. A poros utcákat nem takarta be, inkább sepert egyet reggelente és mi pirkadatkor kinn futottunk téglajárdán. Néha egyiken-másikon betűjelzés volt. Megálltam, próbáltam megfejteni, kit vagy mit rejt ST vagy PR. Megkérdezni nem mertem, mert hogy butának nézzenek, azt csak fájó szívvel viseltem volna el.

  A felnőttek világa komor volt és gondok szabta terítőjüket én nem akartam magamra teríteni. Gyakran hallottam, hogy nincs pénzünk erre vagy arra, de eszembe sem jutott, hogy ez baj lenne. Másoknak sem volt. Jobb ruhákban nem jártak, autó kevés volt a falunkban, nyaralásról pedig alig hallott valaki. Hihetetlennek tűnt, hogy akadnak olyanok, akik kedvtelésből elindulnak új városokba, pihennek valami nagy víz partján, amelyeket csak a filmekben láttam. Néztem, ahogy a homokban hevernek, kagylók után kutatják a partot. Eszembe sem jutott ilyesmi után vágyakozni.

  A falunk agrármérnökének lánya volt az első, aki messzire utazott. A hely nevét meg sem tudtam jegyezni, valahol Spanyolország partjainál napozhatott. Hozott is nekem egy kagylós dobozkát, ami kész kincsesláda volt. Díszhelyre tettem egyetlen szobánkban. A tévé előtt volt, hogy mindig láthassam. Egyszer anyám portörlés közben lesodorta. Letört a fedele és néhány hófehér kagyló megrepedezett. Nem érdekelte, legyintett rá. Ostobának nevezett, amikor megsirattam a kincset.

 Éreztem, hogy utálta a dobozkát, a barátságomat is azzal a lánnyal, akinek az apja osztálytársa volt, de sokkal többre vitte anyámnál.

  Amikor kislány voltam, azt hittem, a csillagok valóban alszanak nappal. Elképzeltem rettenetes nagy, kék takarójukat és nem értettem, hogy fér be alá mind. És ha be is fér, vajon szép rendben alszanak-e vagy csak egymás mellé kuporodva, hogy fényükkel melengessék egymást. Kérdezni csak egyszer mertem erről. Anyám éppen tésztát gyúrt és lelkes-titokzatos arccal pletykázott valakiről régi barátnőjével, aki messzire költözött a falunkból. Rám néztek, és úgy robbant ki belőlük a nevetés, mint valami lefojtott gejzír. Hallottam a gúnyt is ebben a nevetésben. A szemünkben láttam megülni a döbbenetet: vajon tényleg ilyen buta ez a gyerek?

  Kislányként rajongva vártam a korán sötétedő napokat. Kuckós meleg nem volt a házunkban, csak a konyhában, mert a kályhába csak este gyújtottunk be. Nem pazaroltuk a tüzelőanyagot, a szoba sem arra való volt, hogy ott mi valamit tönkre tegyünk. A konyhában, ahol mindig kukoricaillat terjengett, jó volt néha együtt kártyázni. Nem ismertem sok játékot, de azt megtanultam, jót akkor lehet játszani, ha nem akarok folyton nyerni. Ha ezt elfelejtettem és a játék hevében nem vettem észre, hogy nyerésre állok, valaki mindig ideges lett. Vagy kiabálni kezdett, vagy egyszerűen csak hozzám vágta a lapokat, egyszer még a malom tábláját is.

  Nem bántam én nagyon, mert tudtam, idegessége mögött az én győzelmem kiabál.

Ilyen alkalom kevés volt. Nem mertem sokszor nyerni, mert békében lenni, mosolyt látni jobb érzés volt, mint a diadal. Felnőttként, ej de sokszor gondolok erre. Ma már nem vagyok ilyen bölcs. Sokszor dobom be a lelkem is a játékasztal közepére, mert megtanított a múló idő könyörtelenül, hogy vesztesnek lenni szánalmas. Gyerekként ezt nem sejtettem. Ártatlanságom régen elveszett. Már nem keresem, nem fájlalom. Ez is felnőttség hozománya.

  Sokáig elhittem, hogy a mesék valóságosak. A sötétben olykor sárkányokat láttam. Egyszer tündért is, ami egy virág szára mögül kukucskált. Hogy királyfik és királykisasszonyok vannak, szépek és szőkék, számomra nem volt kétséges. A házunk melletti bozótosban, ami nem volt más, mint egy elhanyagolt telek, eljátszottuk, hogy értünk jön a herceg. Valóban fehér a paripája, amelynek csillag van a homlokán. Ebben biztosak voltunk, csak azt a bűvös 17. életévünket kellett megérni. Hogy miért éppen 17, azóta sem tudom, talán azt annyira a nagylányság lépcsőjének gondoltuk, annyira távolinak, hogy így nem volt nehéz elkerülni a reménytelenséget.

 Aztán valahogy elmúlt ez a szent szám jelezte idő is…Valószínűleg nem voltam odahaza, amikor jött a királyfi. Meglehet, hogy hozta, ha nem is az üvegcipellőt, de talán egy a tarisznyájában rejtegetett valami csodálatos dolgot. Elkerültük egymást. Nem volt telefon, nem küldött sms-t, így már nem lesem, hátha előbukkan valahonnan. Elszalasztottam vagy ő engem.

  Amikor kislány voltam, felnőtt akartam lenni. Felnőtt lettem, megváltoztam. Mindenhogyan.

De belül még van egy gyerek, aki már mer kérdezni, mer felelni és mer hinni.

 

 

 

 

Szólj hozzá