Meghalt két gyerek. Egy 13 éves, épphogy kamaszodó lány és tízéves öccse. Nem baleset érte őket, nem betegség győzött felettük. Az apjuk agyonverte mindkettőt. A testvérük mindezt végig nézte. Valahogy megmenekült. Nekik nem lesz fényes karácsonyuk ajándékokkal és bejglivel. Őket nem öleli meg senki, nem hallanak csengőszót, a Jézuska nem tekint le rájuk mosolyogva.

Meghalt két gyerek, mert senki nem törődött velük. Az igazságszolgáltatás megengedte egy apának aligha nevezhető férfinak, hogy láthassa a gyerekeit szabadon, felügyelet nélkül, miközben 3 éve kalapáccsal szétverte az anyjuk fejét. A jog és a törvénykezés emberei úgy ítélték meg,  három évnyi büntetés után jó útra tért az apa annyira, hogy egyedül maradhasson a gyerekeivel.

Puszta kézzel ütötte agyon azokat, akik az ő véréből vannak. Két gyerek már nem várhatja a karácsonyt, mert a magyar igazságszolgáltatás csődöt mondott. Sorozatosan jönnek a szörnyűbbnél szörnyűbb események, de senki nem tesz semmit. Azt mondják nemes egyszerűséggel azok, aki változtathatnának, hogy ez politikai hiszti. Magyarországon mindent megtesznek a gyerekekért és a családokért. Eközben az iskolákban egyre több az erőszakos cselekmény. Szenvednek a gyerekek a kimondott és ki nem mondott agressziótól. Szenvednek a pedagógusok, akik megélik a mindennapos agressziót, ami már kora reggel elkezdődik. Nagyon sokszor verbális, de egyre többször fordul elő fizikai bántalmazás.

Pokoli napokat élnek meg azok a szülők, akiknek a gyereke ”jó”, tanulna, igyekezne, de bántják, verik, gúnyolják vagy a nevetség tárgyává teszik különböző közösségi oldalakon.

Két gyerek halála óriási seb az ország lelkén. Mély lyukat üt, ordít és vészt kiált, még ha ezt nem is akarják meghallani azok, akik nagyon távol vannak a mindennapok kényszerűségeitől.

Magyarország egy csöpp kis sziget Európa közepén. Az utóbbi 20 év hangja, mint egy erőtlen ordítás, úgy veszik el. Nem akarja venni a jeleket senki. Hány gyereknek kell még meghalni, amíg valaki rájön arra, óriási szükség van a szigorításokra? Hány életet követel még a családon belüli erőszak, amellyel senki nem akar érdemben foglalkozni? Miért hiszi még mindenki, hogy a durvaság, a verés, a szóbeli és fizikai agresszió nem tartozik a társadalomra? Hogy az a család magánügye.

Így karácsony előtt, amikor az áruházak polcai roskadoznak a könyvektől, játékoktól és a szebbnél szebb ruháktól, két gyerek már nem remélhet semmit. És hányan vannak még, akikről nem tudunk, akik megbújnak a házak falai között és nap, mint nap rettegnek?

És becsukjuk a szemünket, fülünket, hadd szóljon a Csendes éj, miközben, nem csendes már semmi, mert sokak szívében kétségbeesés, fájdalom és félelem van.

Élt egy férfi, aki gyűlölte a feleségét. Azt, akit talán egykor szeretett. Aki három gyereket szült neki. Élt három gyerek is, akik ezt a sorsot kapták odafentről. Ahogy ezoterikus körökben mondanák: ezt választották. Ahogy kimondom, beleborzongok. Ezt választották? Így?

És volt, aki mindezt hagyta. Nem lépett közbe, nem vigyázott rájuk, nem akart nekik ajándékot csomagolni vagy karácsonyfát díszíteni. Ketten azért nincsenek már ezen a világon, mert elvették az életüket.

A családok éve van…A gyerek szent és sérthetetlen. Valóban? Ki figyel rájuk oda igazán? Ki vigyázza a napjaikat? Vajon mit mondunk majd magunknak, a szomszédunknak, a barátainknak, ha ezt hagyjuk? Hogy nem a mi dolgunk? Hogy messze történt tőlünk? Hogy sajnos, mindig voltak és lesznek ördögök?

Nem lehet hallgatni. Gyertyát gyújtani és imát mondani most már édeskevés.

  Túl sokan vannak még, akik éheznek, akiket vernek és aláznak ma Magyarországon. Értük kell szót emelnünk. Hangosan, hogy elhallatszódjon a zárt fülekig. Ideje van.