Szilvatündér nem volt túl kedves, sem bájos, de még vidám sem. Pontosan olyan volt, mint egy szép kövér szilva, roppanós és kerek. Egyetlen dologban különbözött a többiektől: a cseppet sem kicsiny hiúsága kilógott a tündérek alázatos világából. Bármennyire is szeretett volna szép lenni, sehogyan sem sikerült neki. Tudta, hogy ha naponta több órányit repked vagy, ha nem torkoskodik, akkor biztosan sikerülne neki kisebb szilványira zsugorodnia, ám ez nem volt könnyű.

Az elhatározás nem hiányzott belőle, sőt mi több, az volt a legkézenfekvőbb. Minden reggel a tükör előtt elmondta a varázsigét: Vékony vagyok, ragyogok, én a csini tündérlány vagyok. Ez persze nem volt igaz, és egyelőre nem is akart azzá lenni.

 Így Szilvatündér napról napra szomorúbb lett. Titkon megleste unokatestvéreit, a Cseresznyetündéreket, csodálta Málnaország lakóit, még az Almatündérek sem tűntek olyan pufiknak, mint ő. Egyedül a barackok késztették mosolygásra, bár emiatt restellte is magát. Arra az elhatározásra jutott, hogy minden este futni fog a lenyugvó nap fényében. Olyankor senki nem látja, nem mulathat egy szaladgáló tündéren. Igaz, a fűben picit bonyodalmasnak tűnt vékony lábait rakosgatnia, de az elhatározás, az elhatározás.

  Egyik este megállt Szellősliget szélén. Biztos volt benne, hogy első, korhadt fenyőfáig tartó táv éppen elég lesz. Visszaszámolt magában, és amikor egyhez ért, nekiiramodott. Azaz iramodott volna, de gömbölyű kis teste csak totyogást engedélyezett. Már pár lépés után kifulladt. Lihegett, pihegett nem éppen tündérkéhez méltóan.

A pitypang tövében ülő katicabogár hangosan nevetett rajta. De nevettek a hangyák is, sőt a nála cseppet sem soványabb szarvasbogár is.

–    -    Gyerünk, ne add fel! - suttogta magában. Mégis amikor összeszedve magát meglátta a galagonya levelén üldögélő pillangót, ami kecses és hajlékony volt, elment a kedve a jónak látszó tervtől.

Lehajtotta a fejét és hagyta, hogy szilvaszája lefelé konyuljon. A könnyek beborították a szemét. Lesimította lila szoknyácskáját és apró tüllzsebkendőjébe trombitahangon kifújta az orrát.

Az undok kis katica még mindig a közelében vihogott és nem restellte zaklatni a kérdéseivel:

–     -  Csak nem fáradtál el, Szilvamag?

–     -  Nem vagyok Szilvamag! Tündérlány vagyok! – hangzott a dacos felelet.

A bogár elemében volt, már ami a gúnyolódást illeti. Tovább folytatta:

–     -  Az nem lehet, mert akiket én ismerek, azok mind röpködnek, nem a fűben bukdácsolnak.

Szilvatündér elszégyellte magát. Igaza volt, mégsem esett neki jól a megjegyzés.

–    -   Inkább szállj fel magasra és keresd meg a barátaid! – javasolta a kibic hosszas csend után.

Elgondolkodott. Egy tündérnek valóban a levegőégben a helye. A virágszirmokra csak megpihenni ereszkedik. A földről mindenki csodálja, és senki nem gondolja, hogy kövér.

Erre a vigasztaló gondolatra, összeszedte magát.

–     -  Köszönöm a tanácsot! – mondta némi töprengés után. És könnyedén felröppent a közeli fa legmagasabb ágára.

Remek érzés volt ott lenni.

–    -   Nézd, egy lila tündér! Milyen gyönyörű! – kiáltott fel egy kislány, aki akkor kerekezett arrafelé a testvérével.

–     -  Ugyan már, az csak egy lepke! – mondta a másik.

Szilvatündér felkacagott. Valaki csodaszépnek látta. Könnyű puszit dobott a kislánynak, aki már messze járt és észre sem vette, milyen nagy örömöt szerzett.