2020. feb 20.

Az a régi, csúf szandál

írta: Hildaságok
Az a régi, csúf szandál

 

  A nők úgy vannak a cipőkkel, mint a faág a levelekkel. Jó, jó a kopár fa, de azért virágdíszben mind szebb. Hát még a nők egy csinos lábbeliben. Talán emiatt is ragaszkodom én is hozzájuk és álmodozom cipőszobáról valahol a cipőmennyországban.

Az első jelentős lábbeli ügyem hétévesen zajlott. Akkor még nem akartam magas sarkút, pirosat vagy épp valami mutatós lakkot. Örültem, ha kapok valami újat. Öregapám, a morcos egy nap megtáltosodott és bejelentette, elvisz a szomszéd faluba, a vásárba. Nem volt ez mindennapi dolog, inkább sohanapi, mert lány unokaként nem tudott velem mit kezdeni. De akkor nemhogy el akart vinni, hanem hozzátette, hogy lovas kocsin megyünk. Még volt neki egy zöld, pedig ez már a faluban is ritkaságnak számított. Két lova állt a szépen takarított istállóban. Nem egy versenyparipák. Híre járt, hogy nem bánik velük kesztyűs kézzel, mert apám mesélte, hogy a lovakkal is úgy bánt, mint az emberekkel. Ha nem tették, amit kért, megcsapta őket azzal, ami a keze ügyébe került. Így pusztult el a Bandi, a koromfekete mén, amit egy szöges léccel ütött meg.

Gyerekként nemcsak borzalmas volt ezt hallani, hanem egyben annyit is jelentett, hogy nagyapám nem ismer sem istent, sem embert. Mindig féltem tőle egy kicsit. Ám, ha anyám beleegyezett, hogy egy szerdai hajnalon elporoszkáljunk a Bogár nevű lóhúzta kocsin a szomszéd faluba, akkor az rendben volt. Ő sem kedvelte apósát, alaposan meglephette a különös ötlet.

Amolyan falusi vásár volt Bácskossuthfalván. Még nem az a világ volt, amikor a gyerekek minden nyikkanására megvesznek mindent. Szóba sem jöhetett, hogy valamit kérjek, eszembe sem jutott. Élveztem, hogy rázott az országút, a bakon ülni akkor is nagy dolog volt, ha feltörte a fenekem.

Persze mindent lehetett kapni. Az asztalok roskadoztak az alumínium edényektől, használt ruháktól és a mázas bögréktől. A földön, vászonra pakolva sorakoztak a cipők, szandálok. Mind-mind kézzel készített. Volt persze rengeteg zöldség, gyümölcs, szerszámok, de egyik sem ragadta meg a figyelmem. Nem emlékszem, nagyapám mit vett a sokadalomban, csak arra, hogy hirtelen közölte, hogy kapok egy szandált, mert jön a nyár. Úgy meglepődtem, hogy megmondani nem mertem, hogy azok közül, amit látok, egyik sem tetszik, mert formátlanok, kopottasak.  Pedig mind új volt, csak a színük, a piszkosszürke zavart nagyon. Felpróbáltam egyet, és mit ad isten, jó lett. Szélsebesen kifizette, én meg csak félig örültem, mert az ajándék mégiscsak ajándék, de nagyon nem tetszett. Ezt semmilyen módon ki nem mondhattam, mert nemcsak tőle, hanem még apámtól is szidást kaptam volna, mint hálátlan és elégedetlen gyerek. Az önálló véleményalkotásnak nyoma sem lehetett, csak a lelkemben, de oda is mélyen bezárva, lehetőleg a gyorsan felejtsd el-dobozba.

Egy újságpapírba csomagolta az árus, én a hónom alá csaptam és baktattunk a lóhoz, amely éhesen várt ránk. Megetettük, pontosabban tata, én meg leültem a fa tövébe és a cukros kenyeremet majszolgattam. Ha ma rágondolok, kiver a víz. Mállott, vizes kenyér…

Hogy otthon milyen fogadtatás várta a szandálom, nem emlékszem. Másnap viszont abban mentem iskolába. Mindegy, hogy nem volt valami szép, hogy nem tetszett, új volt és ez sokat nyomott a latba.

Tornaóra (semmi testnevelés! nem neveltük mi semmire nyeszlett kis hétéves testünket) előtt szemérmesen a vécébe jártunk átöltözni. Pottyantós vécé volt, a lábaknak kialakított csúszásgátló lábformákkal. Piros kis dresszembe próbáltam belepasszítani magam, miközben a szűk helyen forgolódva kiléptem a vadonatúj ajándékomból. Az meg érezhette, hogy nem kedvelem, menekülni próbált és azonnal belecsúszott a középen lévő lyukba. Ahová nem szandálok voltak tervezve.  Zuhant is le valami csatornaszerűségbe. Nem vitte el azonnal a víz, nem volt ott sodrás. De a trutyiban benne volt, azt láttam az első ijedelem után. Csak néztem a rémülettőll sápadtan. Nem az bántott, hogy beleesett és a másik lábamon meg ott árválkodott a párja, hanem a mi lesz most kérdése zakatolt a fejemben.

Manapság, ebben a kínai cipőkkel elárasztott világban, amikor a gyerekeknek a nézése is elég, hogy valamit kapjanak, amikor elég levegőt venniük ahhoz, hogy soha meg ne szidják őket, nehéz megérteni, hogy én a veréstől féltem. Ki fogok kapni, tudtam. Ügyetlen voltam. Beleejtettem a vécébe a szandált, ami csakis az én hibám volt. Az új lábbelit, ami még egynapos sem volt. Apám iszonyú dühös lesz, tatám letagadja, hogy létezem, anyám meg a fakanállal ver el… Ez volt a forgatókönyv, tudtam előre.

Valahogy elmúlt az a délelőtt. Hazafelé sántikálva mentem. Fél lábamon ott volt a másik.. Amaz meg elúszott valahová, ahonnét nem volt visszaút. Nem messze laktunk a sulitól, de nekem akkor lelassult a járásom a reszketéstől. Sokára értem haza. Anyám a konyhában sürgött-forgott, mint mindig. Rám nézett és csak a szemével kérdezett.

Nem hazudhattam. Kaptam is egy jókora pofont.

     -  Meg se érdemelted! – mondta haragosan. Nem a nyaklevesre gondolt.

Apám a fejét csóválta és a tekintetében annyi volt, amennyi anyám ütésében. Hogy megmondtuk-e a nagyapámnak? Ez teljesen törlődött az emlékezetemből.

 

Ma, amikor a felnőtt cipőimre nézek, ritkán jut eszembe a pofonos-szandál, a csúnya. Talán, mert nem is volt akkora baj, hogy megszökött tőlem. 

Szólj hozzá