Óriási, kútmély, gyógyíthatatlan, nehezen hegedő. Varas, felszakadó, vérző és könnyeket kéretlenül hívogató. Akinek van, mindent ért, akinek nincs, átsiklik felette. Megrántja a vállát, legyint, és azt hiszi, életünk során ez is elmúlik, mint minden. Valamelyest igaz. Nem vitatkozhatunk a ténnyel, mégsem lehet ezt a sebet eltüntetni, lekaparni. Hiába gyógyult be, varrott helyét a nap át nem süti, fehéren világít a lélek palettáján.

Képtelenség elhinni, hogy az, akinek a legjobban kellene, nem szeret. Nonszensz. Szomorú. Felháborító. És mégis. Tudjuk, hogy oka van, hogy a nemszeretés ered valahonnan, a szülők, az anyák is hozzák a sebeiket egy másik világból, mégsem lehet megérteni.

  A nő csodálatos lény. Elvállalja, hogy kilenc hónapig testében hordoz egy másik életet. Elviseli az azzal járó kínlódást. Nem öröm elformátlanodni, hányással kelni és feküdni, látni, hogy a testünk szinte eltűnik. Mindezek mellett a hormonok szörnyeteget vagy épp bőgőmasinát csinálnak a máskor józan, okos, rátermett emberekből. Ilyesmiről keveset beszélünk, mert a társadalom elvárja, hogy a nők röpködjenek az örömtől a terhesség alatt, de akibe szorul egy kis ész, van benne belátás, vagy átélte akárhányszor, tudja, hogy bár vannak szépségei, azért nem a kellemes része az éltünknek. Aztán világra jön a baba és folytatódik egy másfajta élet. Meghal egy nő, egy csinos, és születik egy anya, aki, ha kell tigris, ha  puha takaró kell, azzá változik, és utat tör a dzsungelben is, ha kell puszta kézzel.

  Azt hinnénk, ez a nő szeret. Vagy képes szeretni. De nem mindig van így. És akit nem szeretnek, arra sebeket vésnek egy láthatatlan vésővel. Ez a véső a szavakkal dolgozik, a dicséretek és az elismerés hiányával, a megnemértés baltájával farag a gyerek lelkén. Ez az anya nem szeretget, nem ölel még a szemével sem. Nincs karjai közt vigasz, nem véd meg a fájdalomtól, de talán enni ad, ruhát mos és vasal, nagy ritkán betakar.

Többre nem képes. Ezt is erőn felül teszi. Olyan valaki felé erőlteti, akit nem érez a magáénak. Hogy miért nem? Annak ezer meg ezer oka lehet.

Talán nem akart anya lenni, vagy nem szereti a férjét, tán nem szerették őt sem, ezért nem képes érzelmekre. Meglehet, hogy bántották, megalázták. Netán elveszített valakit, akit szeretett és most fél…Van ok bőven.

Viszont ott van egy gyerek, akinek ez az anya jutott, bár ezoterikus körökben azt mondják, a gyerek választ, mert tanulnivalója van. Lehetséges, de pokoli út ez. Minden egyes perce tűszúrás. Akkor még inkább, ha a családban a másik gyerek többet kap a szeretetből. Neki jut.

  Nincs egyforma szeretet. Nem szeretjük egyformán a gyerekeinket és a szüleinket sem. Ezt gyakran tagadjuk. Kínos. A szerelemben szoktuk csak elismerni, hogy az előzőt nem szerettük annyira, mint a mostanit. Vagy fordítva. Bizton állítjuk, hogy így még soha nem éreztünk. És igaz is. Így nem. Máshogyan.

  Valahogy ilyen az anyaszeretet is. És akit nem szeretnek, szenved. Egy életen át küzdi fel magát egy láthatatlan létrán felfelé. Megyeget, kapaszkodik, de fel nem jut. Néha sikerül egyet lépnie, talán elhangzik egy-egy jó szó, ami felröpítene, de aztán mégis zuhanunk.

  Akit nem szeretnek, megreked egy sötét szobában. Várja, hogy kinyíljon az ajtó, de az mindig csak résnyire enged bekukkantani egy jobb világba.

És várva a jót, lassan elhiszi, neki csak ez jutott, ő nem elég jó, nem szerethető, nem elfogadható. Nem tudja, miért, de az biztos, hogy valami oka van. Ezek a kérdések ízekre tépik a lelket, ízlelgetik, majd kiköpik.

A nemszeretés kínja nem azonnal öl. Lassú, elemésztő méreg. Könnyű tovább adni, ha az ember meggyengül. Márpedig szeretet nélkül nem lehet erősnek maradni.

  Anyaseb. Gyötrelem. Út a semmibe, út a végtelen erőlködésbe.

Van-e kiút? Talán. Lehet erősen vágyni az elengedésre. De anya nélkül? Mint a lesántult futó…Célba érhet egyszer, de a lelátón ülők mind hazamentek