A csend befogad, megsimogat, kis takarójával betakar, de nem ad választ. Hiába ülök és várom, hogy a belső hang súgjon, nem lesz ott hangos még a néma kiáltás sem. Jó befelé figyelni, jó várakozni, jó elmerengni, még jobb hallgatni, de mindezektől nem sokat lépegetek előre.

Csend van előttem akkor is, amikor gyerekeket bántanak. Amikor sírva keres megnyugvást egy kislány, aki a szüleiben sem bízhat. Ha az apja szörnyeteg-kezével nyúl hozzá és érinti meg.

Csend van, ha nőt vernek agyon és a képek láttán fájni kezd minden nem rám mért ütés. Fájnak a lila foltok, a feldagadt szem, püffedt arc, a lélek, amely többé már nem tud hinni. Hazudhatjuk, hogy sok mindent elbír egy nő… El, mert hagyjuk, mert nem állunk mellé, csak unottan sajnálkozunk vagy épp ordenáré módon ítélkezünk.

Csend van akkor is, ha egy országban akkora a baj, hogy szülők ölik a gyerekeiket. Magukkal akarják vinni a halálba, mert, ami itt maradna, az számukra a förtelem. Betegek belül, látatlanul és istenként ítélkeznek élet és halál felett. Elveszik az életet, amit ők hívtak elő és megszegik a legszentebbet. A halál kezébe adják a gyerekeiket, mert önön gyávaságuk tehetetlenségének kiútját nem látják.

Csend van akkor is, amikor nem figyelünk az utakon, mert sietünk. Ha piros a lámpa, ha villog a fény és jön a vonat, úgy teszünk, mintha halhatatlanok lennénk. Pökhendi az ember. Belenéz a jövő arcába és nem retten meg, mert elhiszi, hogy erősebb lehet.

A jelen mindig gyengébb, mint a ránk váró idő. Alázattal kell fordulnunk afelé, hogy fogadja köszönésünket. A ma embere nem bír fejet hajtani, mert gőgjében mindenek felettinek látja magát.

Csendet látok, ha egy gyerek toporzékol az utcán. Elfordított anyafejet, mert így könnyebb. Nem szól, nem figyelmeztet, nem nyugtat meg, mert ahhoz erő és bátorság kell. Az meg nincs. Van helyette pénz, ajándék és mosolytalan látszata a törődésnek.

Csend van, amikor valakit dicsérni kellene, hisz az fájdalmas belül. Ha valaki bátor, szép, kedves és sikeres, annak nem mindig jó örülni. Szembesülni tucatságunk gyarló voltával fájó tapasztalat. Inkább hazudjuk a csodás házunkat, a még csodálatos kapcsolatainkat, a virágcsokrokat, amit a Lidl-ben vettünk, de jól mutatnak az asztalon.

Hazudjuk a kétségbeesés létének jogosultságát.

Csend van kórházi folyosókon is, ahol sokan várnak a halálra. Néha kinyílik egy-egy ajtó, elsétál egy nővér vagy egy orvos és kerüli a kapaszkodni akaró tekinteteket. Már elfáradt, már nem bírja, hogy a játszmában túl sokszor maradt alul.

Csend van, amikor otthon kimerült egy férfi, aki nem bírja el, hogy a mai terhek összenyomják erős vállát. Amikor a nő nem segíti, nincs mellette kedves arccal, meleg tekintettel. Unottan körmöt fest és posztol egy képet az Instagramra.

Csend, csend. Ha egy nő leroskad az előszobában és hallja, amint a férj horkol a kanapén. A baba már belealudt a sírásba, a másik meg ujjnyira koptatott ceruzával kaparja a rajzlapot.

Nem jó hallgatni és félni. A csend nem lehet mindig megnyugvás. A nemtörődöm hallgatás, a vak némaság elrettentő. Régen közönynek hívtuk. Ma rosszabb, mint a vírus. Naponta nem néhánnyal nő a betegek száma. Karantén az nincs, mert nem jár lázzal. Amivel jár, azt mérni még nem lehet.

De nem sokára lesz mértékegysége. A bánat, a fájdalom, a türelmetlenség és az üresség előállít majd egyet.

Még tehetünk ellene. A 24. órában. Ha kinyitjuk a szemünk, a szánk és legfőképp a szívünk.