A sok változás során, amit az elmúlt évek hoztak, talán az egyik legfélelmetesebb és elszomorítóbb, hogy a szeretetre való tanítást kell folyton ismételni.

Mindig felvetődik a kérdés, hogy régen másképp szerettek? Vagy természetesebb volt a szeretet? Vagy az emberek nem foglalkoztak ennyit önmagukkal és másokkal? Ez utóbbi valószínűleg részben így lehetett, mert a mindennapi élet annyi nehézséget és terhet jelentett, hogy nem volt idejük ilyen kérdéseken rágódni. A technikai fejlődés korában, amikor is észrevétlen módon lett könnyebb az életünk, valahogy a lelki terhek nehezedtek meg. Nem kell a patakra hordani a ruhát, van villany a házakban. A tárgyaink okosak lettek, helyettünk végzik el szinte már a legalapvetőbb dolgokat. Ez felvetné annak lehetőségét, hogy az emberek sokat legyenek együtt, mert ráérnek, mert nem kell napokat rászánniuk egy munkára, lásd. tésztakészítés, befőzés, vasalás vagy a takarítás.

   Ehelyett a felszabadult idő elvész. Úgy mondjuk, felgyorsult. Pedig az idő nem változott meg, csak mi akarunk mindig mást. Most épp információdömpinget. Nem bírunk meglenni a másodpercenként beérkező áradat nélkül. Olyannyira részesei szeretnénk lenni a világ történéseinek, hogy fontosabb lesz számunkra egy árvíz Hollandiában, egy buszbaleset India keleti tartományainak egyikében, mint a saját életünk, amelyben a gyerekünk épp elveszik és a virtuális térben szörfözik egy olyan óceánon, amely tele van gyilkolással és erőszakkal.

Minden lényegtelen dolog jelentősége felnagyítódik, ha eleget foglalkozunk vele. Látjuk az erőszakot, a félelmet, a hisztériát és elhisszük, a világ csak rossz lehet. Szörnyülködünk a piti tolvajokon, a közlekedésen, mások közönyén, közben pedig nem tudatosodik bennünk, hogy mindannak, ami körülvesz, mi is tápot adunk.

   A szeretetről azt gondolnánk, ösztönös. Vagy van, vagy nincs. De nem így van. Egyre inkább fel kell hívni a figyelmet arra az egyszerű, ordító tényre, hogy az egyén nem a világ közepe.

A fiataloknak meg kell mutatni, hogy a figyelem, a mások helyzetébe való beleélés képessége is része a szeretetnek.  Lassan már a szerelmeseknek tanítani kell az érintést, az elmélyedést egymás tekintetében és mondanivalójában. Ennek képessége mostanság erősen háttérbe szorult. Figyeljük csak meg, hogy egy pár hogyan beszélget egymással nyilvános helyen, vonaton vagy sütizés közben.  Vajon hányszor láthatjuk, hogy egyikük sem teszi ki az asztalra a telefonját? Szinte egyszer sem. És itt szerelmesekről beszélünk, akik elvileg egymásban feloldódva keresik a boldogságot. Vagy már nem így keresik.

A szülő és a gyerekek közti alapvető szeretet is veszélybe került. Nem jó kimondani és észrevenni, milyen sokan nem veszik tudomásul gyerekeik igényeit. Egyre többen már nem burkoltan, hanem látványosan vásárolják meg a pillanatnyi boldogságot. Nem akarnak és már nem is tudnak teljes valójukkal figyelni a gyerekek kérdéseire, aggodalmaira vagy szorongásaira. Elintézik fél mondattal, édességgel és játékok tömegével.

Nem mernek konfrontálódni. A gyerek, ha ellent mondanak neki, majd nem szereti őket. Ezért hagynak mindig mindent. Hogy szeretetet kapjanak. Vajon ez szeretet? Ha nem vigyázom, nem terelgetem a jó útra gyerekem szabályok és határok felállításával, akkor megvédem? Nem valószínű. Az a gyerek, aki szeretet címszó alatt tárgyakat kap, később pontosan így tudja tovább adni az érzéseit.

Szeretjük a szüleinket? Ők tanítottak, neveltek, bennünket. Célt értek? Az európai társadalom az öregeket nem tartja értékesnek. Gyenge vásárlóerővel bírnak. Még régi értékek mentén gondolkodnak. Nem akarnak feleslegesen tárgyakat halmozni.

Viszont romlik az egészségük. Változnak az igényeik. Megfáradtak, türelmetlenebbek és még a gyerekeiknél is többet panaszkodnak. Egyszóval terhet jelentenek. Öregnek lenni nem jó. A tükörben lévő arc nem a változásra vágyik, hanem a fiatalság vizére.

Mivel nem hoznak nagy hasznot, talán csak a gyógyszeriparnak, nem kedveljük őket. Felneveltek, szerettek, törődtek velünk…Hibáztak, leszidtak, adtak egy-egy helyrerázó nyaklevest, és ezeket nem bírjuk megemészteni.

Szeretni viszont kell. Vajon ki marad? Mi magunk. Vagy önön fontosságunk tipor el bennünket vagy az ellenkezője, testünk-lelkünk utálata.

A szeretet visz előre. Közhelyes igazság.  Épít, vakol, és ha engedjük, védőbástya is. Erőt, biztonságot, örömöt ad.

 Ha szeretünk és szeretnek.

Tanulnunk kell? Igen. Folyton. Rengeteget. Nap, mint nap. Életünk utolsó pillanatáig.