2020. már 14.

Megköszönni, hogy élünk

írta: Hildaságok
Megköszönni, hogy élünk

  Minden természetes: hogy felkelünk, kávét iszunk, hogy zuhanyozunk, hogy vasalt ing lóg a szekrényben, hogy a gyerekünk nem akar kikelni az ágyból, közben meg már a szomszéd porszívózik felettünk fél 6-kor. Természetes a harag, a bosszankodás, az elkeseredés, a szorongás, a hangos nevetés, a kedves ölelés és egy könnyű integetés is az autóból.  És mégsem az.

  Cikkek százai jelentek már meg az odafigyelésről, a társalgási kultúráról, az elidegenedésről, a befelé fordulásról és a lassításról. Az eredmény szinte láthatatlan. Mert mindenkinek mennie kellett. Látni, befogadni új dolgokat, nem szokványos élményeket keresni, vásárolni, panaszkodni, bírálni és elfelejteni örülni. És hirtelen minden megváltozott. A NEM LEHET más értelmet nyert.

Az elmúlt évek eseményeinek függvényében sokat töprengtem azon, vajon képesek vagyunk-e megállni? Nem azért, mert ezt hozta a szigorítás, hanem tudunk-e belső megálljt parancsolni önmagunknak. Karácsonykor, amikor nincs vészhelyzet, mégis három napig össze van zárva a család, ijesztő hallani, hogy milyen nehezen viseljük egymás közelségét. Igen, valóban jó együtt lenni. Elméletben. A gyakorlat most fog megmutatkozni. Vajon el tudjuk-e fogadni a másik létét gyarlóságaival együtt hosszú időn át?

Nehéz tanulás vár most az emberiségre. Olyan elfeledett érzéseket kell felszínre hozni, amit a tegnapok sietségében mellőztünk. Azt mondtuk, nem érünk rá, mert vinni kell a gyereket edzésre, vár a fodrász, sok a túlóránk, be kell vásárolni, nem beszélve a mindennapi teendőkről, amelyeknek csak a hiánya tűnik fel.

  Biztosan sok keserűséggel is jár majd észrevenni, ha kiüresedett a kapcsolatunk, ha gyerekünkkel nem értünk szót, mert eddig sem sokat törődtünk a lelkükkel, csak a fizikai jólétükről gondoskodtunk jó esetben. Tisztelet a kivételnek!

Egy válság, egy eddigi nem látott krízishelyzet azonban hozhat jót is. A lassulás, a fegyelmezett viselkedés, a törődés ráébreszthet bennünket arra az egyszerű tényre, emberből vagyunk. Halandók, kiszolgáltatottak és sokszor bábok a természet és ismeretlen emberi és egyéb játékosok sakktábláján.

  Ma, ebben a szokatlan, nevezzük nevén, félelmetes helyzetben ráébredhetünk végre az emberi lét miértjére. Azért vagyunk, hogy érezzünk, örüljünk, hogy segítsünk, hogy megálljunk meglátni a megszokottat.

Talán sikerülni fog. Nem egyszerű próbatételen esik át a mi kis kék bolygónk.

Az egyén érdekeit háttérbe kell szorítani. Évtizedek óta az ÉN dominál. Az Én megvalósítandó céljaim, az Én terveim, az Én testem és lelkem. Most megkaptuk…Keményen, nem kis dózisban.

A MI váratlanul fontos lett. Hogy végre megértsük, nem lehetünk meg egymás nélkül. Hogy segíteni, elfogadni és elismerni, létünk fenn maradásának zálogává vált. Hogy vigyázni kell egymásra akkor is, ha nem ismerjük a másikat. Felelősségünk hatalmasra nőtt.

Csak remélni merem, hogy nem bukunk bele. Ha igen, akkor jön más, ami észre térít bennünket. Ha túljutunk a bajon, akkor sem legyinthetünk már érzéketlenül. Soha többé.

Kicsi porszem az ember. De a sivatagot is porszemek alkotják. Ha sokan együtt vannak. Ha egymagában  szálldogál egy porszem, biztosan a törlőrongy alatt végzi, azt meg előbb-utóbb kimossák vagy kidobják.

     Legyünk homokvihar! Szemben a rosszal, jelen esetben a vírus terjedésével!

Amíg esélyt kapunk, addig reményt is. Mélységesen hiszek magunkban, emberekben. Adja isten, hogy ne érjen csalódás! Mindannyiunkért!

Ideje megköszönni, hogy élünk.

 

 

Szólj hozzá