Ha régi húsvétokra gondolok, nem jutnak eszembe ilyen meleg napok. Mintha még igazi tavasz lett volna, és az orgona nem nyílt volna áprilisban.

 Kislányként gyűlöltem a húsvétot. Nagyon zavart, ahogy Jézust a kereszten láttuk. Akkor, de csakis akkor élőnek tűnt. A feltámadást csodálattal hallgattuk, bár semmit nem értettünk belőle. A plébános elmesélte. Ismertem Pétert, aki háromszor tagadta meg Krisztust. Gyerekeszemmel nem tudtam felfogni, vajon miért ő lett a mennyország kapujának őrzője? Már a Földön is csalódást okozott. Vajon hogy járhat neki ilyen felelős beosztás?

 Nagy ünneplés nem volt, mert anyám semmilyen ünnepet nem szeretett. Nem is tartottunk meg szinte semmit, beleértve a születésnapokat és a karácsonyt sem. Feltámadásra azért főzött tojást meg sonkát, volt torma és ennyi volt az egész. Tojást nem festettünk, barkát nem szedtünk. Titokban fájt a szívem, amikor szomszédoltam, mert a barátnőmék asztala díszesen rogyadozott. Megkérdezni nem mertem, mi oka a nagy tiltakozásnak nálunk, mert eszembe sem jutott felül írni a nemlétező szokásainkat. Egy dolog viszont nem maradt el soha. A locsolkodás.

Az egyik legutálatosabb dolog volt a világon. Egyrészt azért, mert várni kellett a fiúkat. Ha jöttek és megöntöztek az olcsó parfümjükkel, akkor azért volt rossz. Ha meg nem jöttek, akkor meg rá kellett döbbennem, hogy kifelejtettek. Mindig a legcsinosabb kislányokhoz mentek, meg azokhoz, akiknél sok pénz volt várható. A piros tojást a sarkon túl az árokba dobták. Pár nap múlva jó néhányat találtunk a fűben. A pénz volt a locsolkodás lényege. A felnőtteknél meg a pálinka. Nem voltam csinos lány.

Másrészről azért utáltam az egész napot, mert az öcsém mehetett locsolkodni. Ez hihetetlenül jó bevételi forrást jelentett neki. Nem kaptunk akkoriban zsebpénzt, ezért Krőzusként tért haza estefelé. Mindenhol etették, itatták, szerencsére nem pálinkával. Nem egy helyen megkínálták tíz évesen is. Egy férfinak bírnia kellett. Sehogyan sem tudtam felfogni, miért nem mehetek én is. Versikéket tudtam, pacsulit meg szerzek.

Lehettem vagy 8-9 éves, amikor úgy döntöttem, nekem is kijár, ami a fiúknak. A cinkos kacsintás, a finom sütemény, no és a pénz. Hetekkel előbb kinéztem a piacon egy kerámiafejű babát hatalmas abroncsos szoknyában. Meg akartam szerezni mindenáron. Megvenni nem akarták nekem, toporzékolhattam volna napestig. Apámnak a szeme is tudott verni, nem kellett felemelnie a kezét. Ha egyszer azt mondta nem, akkor az úgy is lett. Szavát meg nem másította. A könnyek csak feldühítették. Próbáltam egyszer-kétszer, de gyorsan leszoktam a sírásról.

A baba viszont nem hagyott nyugton. Húsvéthétfő reggelén elérkezettnek láttam az időt a cselekvésre.

Hajamat egy sapka alá gyömöszöltem. Előtte cukros vízzel lesimítottam. Sokat nem kellett bajlódnom vele, mert rövid, fiús frizurát kényszerítettek rám nagyon sokáig. Vézna testemre egy szövetnadrágot csórtam ki a szekrényből Olyan ünneplő formát. A szemüvegem a zsebembe dugtam. Anyám Fekete Macska nevű kimért kölnijét kicsórtam a táskájából. Gondoltam, úgyse veszi észre, mert nagy ritkán használta. Orvoshoz, lakodalomba, meg ha hivatalos ügyben ment a községházára. A rejtőzés magas fokának képzeltem a jelmezem. Úgy terveztem, hogy pár utcával arrébb kezdem meg pénzgyűjtő körutam, hátha ott sikerrel járok.

A Dózsa György utcában laktak valami távoli rokonaink, nem tartottuk velük a kapcsolatot, hiába egy faluban laktunk. Úgy éreztem, náluk érdemes lenne próbálkozni. Felpattantam kopott kis biciklimre és húztam is el, nehogy anyámnak eszébe jusson, hogy lusta boltba menni, arra úgyis ott vagyok én. Eltekertem pár perc alatt. A fák már javában virágoztak az út mellett. Többen a házuk kapujában beszélgettek, vagy épp templomba siettek. Nem figyelt rám senki. Közeledve a régi, fehér, sváb házhoz, lassítottam. Az ablakok feletti homlokzaton még megpillantottam a kopott pléh Szűz Máriát a kis fülkéjében. Nem nézett rám. Én sem őrá, nehogy kilássa szememből a csalást. Csak bólintottam.

Leszálltam. Hányaveti módon nekidöntöttem a kerítésnek a kerékpárt.  Közben a nárciszok feljajdultak az első kerék alatt. Meg sem hallottam szavuk. Vad izgalom kerített hatalmába, mintha valami bűnt készültem volna elkövetni. És ebben volt is némi igazság. Mielőtt azonban lenyomtam volna a rozsdás kapu kilincsét, belestem az udvarba. A diófa alatt ült a ház népe. Kártyáztak, ittak. Köztük apám is. A szemem kikerekedett, mert úgy tudtam, haragban vannak évek óta. Most nem úgy nézett ki, vagy a pálinka segített a régen tartó harag orvoslásában.

Egy bizonyos. Be nem mehettem. Ha a háziak nem is ismertek volna meg, apám valószínűleg igen, sapka ide vagy oda.

Szívem kalapálása lelassult. Sóhajtottam egyet.  Elszégyelltem magam. Mintha Szűz Mária is haragosabb arccal leste volna cselekedeteim. Felültem és hazakerekeztem. Feladtam. És nagyon haragudtam mindenkire, aki fiúnak született.