Nem, nem lehet Párizsról eleget írni! Különleges élményben lehetett részem. Párizsba úgy szerelmesedik bele mindenki, mint a legkarcsúbb, legdögösebb lányba, akinek láttán még a nagyapák is felszisszennek. Nem tudom, volt-e valaha, hogy a város turisták nélkül lélegzett. Most ezer fokon izzott, mégis csendes volt és varázslatos.

Párizs! Legtöbben hallva e szót, a szerelemre, romantikára, művészetre és a fényre gondolnak. Az utcákat róva a régi épületek szerelmese, mint én, egyszerűen elkábul. Mindenhol míves kopogtatók, erkélyek, kertek, sikkes fakapuk. Amikor egy házon kék a kapu vagy piros, akkor megérezzük, ott szenvedély lakik. Párizs nem unatkozik, nem alszik, inkább bágyadtan kikukucskál a takaró alól és hívogat. A város csak nő lehet, mert karcsú lábain ellejt előttünk. Kacér és csábos, tele van a ki nem mondott ígéret reményével. Az emberek ráérősen hevernek a Tuileriák kertjének füvén, az aprónép könnyű fahajókat ereget a szökőkút vizén. Az egyiknél sirály figyeli a pihenőket, neki sem sietős, hisz békésen tűri, hogy az alázúduló víz megfürössze.

A nap annyira lágyan süt, mintha csak ölelni akarna, de nem szenvedéllyel, inkább a kielégült nő puha karjaival. Az utakon nincs tolakodó forgalom, az emberek nem lökdösődnek és soha nem dudálnak a kocsik, még akkor sem, az eltévedt turista a piroson gyalogol át előttük. Nem akarnak azonnal felnégyelni, mert valami helytelent tapasztalnak. Nagyon sok a biciklis, rolleres, akik cikázva jutnak előre, nem törődnek a mellettük elsuhanó autók hadával.

Még nyár van, még örül a város a váratlanul jött szabadságnak. Talán a 4-5 csillagos szállodák aligha. A lustán elnyújtózó alkonyat fényesre festi a fehér házakat. Senki nincs hozzászokva friss fuvallatokhoz. Senki nem emlékszik a zsúfoltság nélküli Montmarte-ra. De most szellős minden.  Egy festő magyarul köszön, amikor meghallja a beszédünk. Elsorolja azt a pár szót, amit ismer magyarul: köszi, Magyarország, jó napot, de most nem hangzik el a mindenkori varázsszó, amitől a legtöbb magyar arcára vigyor ül ki: Puskás. Persze, hogy tőle veszek egy apró képet, persze, hogy hagyom, hogy bókoljon, miközben tudom, hogy ezt napjában ezerszer megteszi. Apró szemeivel, kis kendőjével a nyakán lelkesen csomagolja a kicsinyke vásznat, amit én úgy veszek át, mintha a legértékesebb gyémántot kapnám megőrzésre.

Elhaladunk Dalida háza előtt, aki a Paroles, paroles c. számot énekelte Delonnal.  Szobra nem messze az utca végén. Melleit fényesre simogatta már minden szerencsére vágyó turista. A járdákon végig székek, asztalok, ébredeznek a kávézók. Nem messze harmonika hangja kúszik be a lezuhanó nap tükrébe.  Minden pillanatban várom, hogy egy színes faajtó mögül kilép egy fekete ruhás nő, aki vézna testével majd belesuhan az éjszakába. Várom, hogy rekedtes hangján felhangozzon a La vie en rose…De Piaf már régen máshol énekel…Valahol, ahol a szerelem várta már…

Nem lehet Párizsban közönyösnek maradni. Felemel, megforgat, és olyan szerelembe esünk, amelyből nincs kilábalás. A Szajna pókkarja értünk nyúl, és hagyja, hogy könnyedén ábrándozzunk egy különleges éjszakáról, amelyben a szerelem bekúszik a bőrünk alá, és zsigereinkbe fészkelve azt suttogja: ne menj el, kedves!

És mi mosolygunk valami földöntúlian édes mosollyal,  majd megígérjük, hogy mindig szeretni fogjuk. Aztán otthagyjuk a szívünk, mert tudjuk, hogy a pillanatot soha nem feledjük.

Párizs, a szépséges, a csodálatos örökkön örökké velünk marad.