Elsuttogom én az élet apró neszeit,

közben vár  az ismeretlen út.

Lehetek jó és szelíd, nem értem az élet mertjeit:

Van-e még számomra friss vizű kút?

Csak lépek előre, mert visz a lábam

És nem találok könnyed szíveket.

De lehetek még sziklán magasodó vár,

hisz előttem ringó fák karja hív eleget.

Néha már csak nevetni akarok

bús-szomorú szavakon, mert amim volt

elment, itt hagyott, ahogy  bánatom,

nem maradt meg semmi az árnyakon.

Megállok és mosolyt küldök fűre-fára

minden megpihenni vágyó madárra.

Mert itt vagyok, mert előre nézek,

és már soha nem talál meg vakon a végzet.