1967 ősze

Amikor elkezdődött a suli, kicsit mindketten úgy gondoltuk, ez semmin nem változtathat. Hamar rájöttünk, hogy mégis. Én harmadikos lettem, te pedig másodéves a Műegyetemen. Különórára is jártál egy vénséges vén nőhöz, valami Olgához, akinél angolul tanultál. Elmondtad, hogy máshol szeretnél élni. Ott, ahol szabadság van.

Nem értettem, mit jelent a mondat, hiszen én mindig szabad voltam. Bizonyos fokig. Ám ezt a szabadságot úgy szerettem, ahogy van. Nem vágytam többre. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy feleségül veszel pár év múlva.

Ha nem tudtál értem jönni, azonnal elképzeltem, hogy csinos egyetemista lányok zsongnak körül. Mindegyik vékony és mérhetetlenül okos. Mi más lehetne, ha egyetemre jár?  Ilyenkor kis szerencsétlennek gondoltam magam, aki még messze van a nagy álmoktól.

Már télbe fordult az idő, amikor úgy éreztem, kezdesz megunni. Később elmesélted, hogy ilyesmiről szó sem volt, csak közeledett a vizsgaidőszak és rettenetesen sok tanulnivalód volt. Persze, ezt nehéz volt megemésztenem. Hol volt már a forró nyár? Már nem öleltük egymást órákon át a Ligetben, nem bóklásztunk a Feneketlen-tó körül. Ekkor döntöttem el, hogy drasztikusan megváltoztatom a kinézetem. Akkor biztosan felfigyelsz rám újra. Vera anyja fodrász volt a Veres Pálné utcában, hát elmentem hozzá.

Körbepuszilt, leültetett és szörnyülködött. Dús szőke hajam levágatnám és befestetném barnára? Elment az eszem, sápítozott. Néztem magam a szalon tükrében, miközben mellettem három fodrász dauerolt meg tupírozott. A dauervíz illata átjárt mindent. Vera anyja meg csak mondta, mondta, hogy gondoljam meg magam. Eszemben sem volt. Így december közepén, a sűrű hóesésben barna, rövid gombafrizurával indultam a találkánkra.

Kicsit megrettentem, amikor megláttam magam egy kirakat üvegében. Valóban új lettem külsőleg.

Az akkori arcodat soha nem felejtem el. Fekete szövetkabátban, kockás sállal a nyakadon lested a járókelőket. A hitetlenkedés és a csodálat olyan keveréke ült a tekintetedben, hogy annál szebbet senki nem kívánhatna magának.

Ha van hibátlanul gyönyörű szerelem, akkor a miénk az volt. Gyengéd, viharokkal teli, mégis megnyugtató. Nálad higgadtabb, megfontoltabb emberrel nem találkoztam. Melletted lettem kislányból igazi nő. Úgy adtam neked a testem, mintha soha másé nem lehetne később. És mégis lett.

Félix felébredt és fájdalomcsillapítót kért. Mikor Gréta megkérdezte, mije fáj, lehunyta a szemét és hallgatott. Mindene. A tudat, hogy el kell mennie. A teste, mert tépte-marcangolta a rák. A lelke, amelyről nem volt meggyőződve, hogy halhatatlan. Pillái alól is a nőt nézte, aki megbabonázta élete minden percében. Még akkor is, amikor elhagyta őt, vagy amikor megcsalta és a szemébe hazudott.

Számára maga volt a tökéletes nő. Ragyogott, közben pedig mart, mint a kígyó. Ártatlan volt ebben is. Csak a szívét követte, bármi is történt körülötte. Ő volt az egyetlen nő mind közül, aki soha nem az esze után ment. Talán egyszer. Amikor elengedte Balázst. Abba négyen pusztultak bele. Nem egyszerre haltak meg, csak úgy apránként. Balázs felesége majdnem öngyilkos lett. Ezt beszélték, de lehet, hogy csak pletyka volt. Kisvárosban gyorsan terjednek a hírek.

Púderrózsaszín ruhája selymessé tette arcvonásait. Formás lábán most is, mint mindig testszínű harisnya. A haja pontosan olyan szőke volt, mint lány korában. Persze már nem laza copfban hordta, hanem finom hullámokban. Az egész nő maga volt a báj. Látta már épp eleget, mégsem hitte, hogy van a világon valaki, akit ő mindig tökéletesnek fog látni.

Amikor Gréta visszatért a cseppekkel, megcsapta orrát a parfümje. Virágos, üde, amilyen a nő maga. Érezte, ahogy végtelen puhasággal emeli meg a fejét és adja be a gyógyszert. Alig várta, hogy újra elalhasson. Még az ébrenlét is fájt. Legbelül.

1968 tavasza

 Hetek óta terveztük, hogy megtesszük a nagy lépést. Testünk régen készen állt, de én rettegtem a terhességtől. Eleget hallottam a nagynéném történetét, akit minden szinten megalázott nagyapa. Évekig nem beszélt vele. Anya számtalanszor elmesélte, hogy a vasárnapi asztalnál levegőnek nézte a nővérét. Mert úgy maradt. Mert felcsinálta valami szemét, akinek persze nem kellett a gyerek. Éva néni, ahogy megszülte a kicsit, elköltözött. Nem bírta az otthoni terrort. Egy barátnőjénél húzta meg magát, majd albérletbe ment. Két évig szinte éheztek, de nagypapa szíve nem enyhült. A szégyen miatt. Miféle szégyen az, amely eltávolítja a gyereked a szívedtől? – kérdezte egyszer a mama, de utoljára, mert majdnem kapott érte egyet.  

  A lányokkal nem lehetett beszélni erről a témáról, mert egyikük sem tudott többet nálam. Nem volt kit megkérdeznem. A vágy azonban sürgetett. Félix türelmes volt. Megnyugtatott azzal, hogy neki az a fontos, hogy én biztonságban legyek. Viszont úgy csókolt és úgy kalandozott el a keze a ruhám alatt, hogy majd megbolondultam a kívánástól.

És eljött a nap. Egy márciusi hétvégén, amikor langyos tavaszi idő volt, a szülei lementek a telekre. Ennél jobb alkalom nem kínálkozhatott volna.

Hogy én rosszlány leszek-e majd ezután, az próbára tette a lelkem. Végül úgy győztem meg magam, hogy elhitettem egy gondolatot. Ezt a nagymama mondta egyszer: ha isten nem akarta volna a szerelmeskedést, akkor nem adott volna vágyat az embernek.

Még egy ilyen bölcs kijelentés után sem mertem hozzá fordulni a kérdéseimmel. Hogy fájni fog-e, abban biztos voltam. Csak a vér mennyiségével nem.

A lábam remegett az idegességtől, ahogy gyalogoltam felfelé a kis budai utcán. A fák még kopáran bólogattak. A kapucsengőt úgy nyomtam meg, mintha lángok közé kellett volna nyúlnom.

Félix is ideges volt. Legfőképp miattam. Ő már volt több lánnyal is. Mind gyűlöltem. Hogy érinthetett mást előttem? Ez járt a fejemben. Buta gondolat volt. A szerelem gyakran szül ilyeneket.

Betessékelt. Lesegítette a ballonkabátomat és megkérdezte, kérek-e piskótatekercset. Igaz, hogy tegnapi, de azért finom. Rágondolni se tudtam. Csak egy pohár vizet kértem. Amikor a csaphoz lépett, rájöttem, nem is ismerem őt igazán. Nyolc hónap azért nem a világ.

A pánik egyre erősebben szorongatta a torkom. Nem sok választott el a meneküléstől. De aztán már nem emlékszem, mitől, megnyugodtam. Jó volt együtt. Nem olyan fergeteges, mint a filmekben, de érezni a meleg ölelést, Félix mosolyában elmerülni, végtelenül finom volt. Egy biztos: nem fájt annyira, ahogy gondolatban kifestettem magamnak az érzést. Hogy gyerekem lehet, fel sem merült bennem. Akkor nem.

Félix megállás nélkül mosolygott. Ezt boldogságként könyveltem el. Néha eszembe jut, hogy azt sem tudom, hogy 5 percig tartott az egész vagy öt óráig. Akkor biztosan megállította az időt, valami jó tündér.

Miután eljöttem,(jaj, a drága elkísért a villamoshoz és úgy szorította a kezem, hogy alig tudtam felszállni), felmerült bennem, hogy vajon látszik-e rajtam, hogy nem vagyok szűz.

Pest népe a villamoson nem esett hasra tőlem. Vagy nem látta vagy nem érdekelte. Viszont anyu nem egyenlő a főváros nemtörődöm lakosaival.

 Otthon még sem tört ki botrány. Senki semmit nem észlelt. Anyu fáradtan esett haza a takarításból este nyolckor. Nem én voltam a legnagyobb gondja. Pláne nem a szüzességem. Megnyugodtam.

Valami isteni szerencse kellett ahhoz, hogy ne essek teherbe a házasságig. Nem voltunk gyakran együtt, de azért havonta egyszer igen. Valakitől azt hallottam, hogy közvetlenül a menstruáció után kisebb a veszély, ezért gyakran úgy időzítettük.

Az érettségi után nem voltak terveim.  Tovább tanuljak vagy férjhez menjek? Barátnőim közül kettőt még abban az évben eljegyeztek. 1969 nyarán én is menyasszony lettem. Gyűrűs, igazi menyasszony.

Alkonyodott. Csendben, nem zavarva a délutánt. Narancssárga köpenyét puhán terítette a tájra a lemenő nap. Aranyvörösek lettek a fák és a kerti pad is mélybarna ruhát kapott. A kőlépcső alján verebek csipegették a láthatatlan morzsákat. Nem furakodott be a külvilág zaja. Azaz mégis, mert nagyon távol egy kakas kukorékolt elfeledve, hogy csendesednie kellene. Gréta megéhezett. A hűtő majdnem üres volt. Csak tojás és két pár virsli várakozott a polcokon. Kenyér nem volt, hiszen senkinek nem jutott eszébe vásárolni. Muszáj volt elmennie a sarki boltba. Nem akarta felkelteni a férfit, ezért lábujjhegyen kilopózott, és szinte menekült a macskaöves járdán. Cipője hangosan kopogott. A júdás. Elárulta, hogy kifutna a házból, az időből és a világból is.

Az eladó unottan figyelte a téblábolását. Talán egy sajtos tészta megteszi, gondolta. Tejföl, trappista és egy csipetnyi petrezselyem.  Biztonság kedvéért makarónit is vett. Nem nézte meg, van-e Félix konyhaszekrényében. Eszébe jutott, bepakol még egy üveg bort is, ki tudja, mit hoz az éjszaka. Gyorsan végzett a vásárlással.

Szerencsére csend honolt a házban. Meg sem fordult a fejében, hogy a beteg kihasználta volna az időt, hogy eltávozzon, amikor nincs ott. Ezt egyikük sem szerette volna. Ha már a betegséggel nem dacolhattak, legalább a halált kettejüknek akarták. Csak a pillanatot, amikor egyikük hirtelen magányos lesz. Ki a Földön, ki meg a jóisten tudja hol.

Feltette főni a tésztát, közben meg krémesre kevert a tejfölt egy kis reszelt sajttal. Összevágta a friss, roppanós zöldet és beleszórta. Ahogy a víz forrni kezdett, beletett a tésztát és nem hagyta túlfőni. Kettejüknek főzött. Épp úgy, mint oly sokszor.  

Mikor készen lett, a konyha megtelt tésztaillattal és a zsíros sajt kellemes bukéjával. A gyomra megkordult. Szedett egy keveset Félixnek és bevitte.

A férfi kinyitotta a szemét és elmosolyodott.

–       Isteni – mondta halkan. – Petrezselyem is van?

–       Hogy a csudába ne lenne? Ugye kérsz?

A beteg lehunyta a szemét és utolsó erejével is igyekezett udvarias maradni.

–       Mindenképp! – lehelte.

–       Segítsek felülni?

–       Ne! Annyi erőm még van.

És valóban felhúzta magát az ágy támlájáig. Arca most nem volt sápadt. A szeme megtelt fénnyel. Gréta újra meglátta a fiatal srácot, akit annyira szeretett és mégis elhagyott. Hogy ne kelljen sírnia, inkább gyorsan lerakta a tányért és kisietett.

Mire visszatért, látta, hogy a beteg lassú mozdulattal emeli szájához az első falatot.

Minden ismerős és meghitt volt. Egy férfi és egy nő fogyasztotta könnyű vacsoráját egy tavaszi estén. Nem volt ott sem beteg, sem egészséges, csak két ember, aki valaha tudták, mi a szerelem.

1970 áprilisa

Már 10 hetes terhes voltam, amikor megmondtuk anyának. Nem mondom, hogy túl boldog volt. De ez tulajdonképpen nem számított nekünk. Akkor sem repdesett az örömtől, amikor bejelentettem, hogy rövid fehér ruhában szeretnék esküdni. Fátyol nem kell, inkább egy kalap vagy virágkoszorú. Utóbbi említése kisebb szívrohamot váltott ki nála. Így maradtunk a kalapnál. A hajam megnőtt és újra szőke lett. Eszembe sem jutott volna újra befestetni.

Fehér kalapban és a nagyi által varrt, bővülő aljú ruhácskámban színésznőnek éreztem magam. Csokrot se nagyon akartam, de ahhoz Félix ragaszkodott.

Kedves polgári esküvőnk volt. Az anyakönyvezető kicsit hadart, de nem számított. Varga Gréta eltűnt. Lett helyette Martonosiné. Nem volt könnyű megszokni. Összesen tízen voltunk az egész ceremónián. Templomi esküvőt nem terveztünk. Szüleid mindenkit megvendégeltek a Berlin étteremben. Életemben először ittam pezsgőt. Be is csíptem. Olyan szerelmes voltam beléd, hogy abban a pillanatban nem létezett nálam boldogabb.

Albérletbe költöztünk a Hársfa utcába. Poros volt és zajos, de bennünket nem érdekelt. A körfolyosón muskátlik száradoztak, és mindig ételszag terjengett. Katica oda született.

Nehezen fogadtad el, hogy mást is szerethetek rajtad kívül. Sokáig idegenként kezelted a saját lányod, aki ezt érezte. Mihelyt felvetted, visított. Mire megszeretted vagy ő téged, addigra elváltunk.

Egyikünk sem tudta pontosan, mi romlott el. Pedig szerettük egymást, mégis elsodródtunk. Biztosan én sem voltam már a régi, de belőled is kivarázsolódott a lelkes Félix. Azt mondtad, hazug korban élünk, és te nem bírod elviselni a sok aljas embert. Mindig Amerikába vágytál. Bár ott se angyalok élnek, de élni hagynak mindenkit. Te legalábbis így hitted. Nehezen szakadtunk el egymástól. Évekig tartott, amíg kimondtuk, el kell válnunk. Már nem vagyunk boldogok egymással és esélyt kell adnunk magunknak. Katica nem kötődött igazán hozzád, nem is sínylette meg, hogy elmentél.

Soha nem hittem, hogy egy alig ötévessel könnyen találok valakit. Most már tudom, menekülés volt ez csak előled, meg önmagam elől is. Misi kedves volt, vidám, de buta. Semmit nem jelentett nekem. Nem tudott közel férkőzni a szívemhez.

Nagyon ritkán jöttél a lányodhoz, de megértettem. Engem kerültél. Ebben az időben voltam életem a legrosszabb formájában. Hisztis és nyavalygós lettem. Meg is híztam. Semmi az égadta világon nem volt jó.

Elköltöztünk a Margit körútra. Azt a körfolyosós lakást is gyűlöltem. Ostoba öregasszonyok, káposztaszag és erőszakos macskák. Csak ez jut eszembe arról az időszakról. Izzadt, otthonkás háziasszonyok pletykáltak naphosszat mindenkiről. Mist nem tettem boldoggá, ez biztos, főleg, hogy mindig utánad vágyakoztam. Érintésed hiányába belebetegedtem. Rettegtem, hogy megismersz és megszeretsz valakit. Szemét gondolat volt ez tőlem, hiszen én mentem férjhez utánad villámgyorsan. Három ostoba évig bírtam ezt az állapotot.

Gréta felállt. Lesimította a szoknyáját és elvette a tányért a férjétől. Alig hiányzott pár falatnyi a vacsorából. Felsóhajtott és nem mondott semmit. Már nem voltak jó szavak ebben a helyzetben. Lassú mozdulatokkal elmosogatott. A csend ráült a házra. Amíg törölgetett, az járt eszében, milyen furcsa, hogy itt van, hogy az élet megint ide sodorta. Várja az elmúlást. Hogy lehet az, hogy, ami volt, élt lélegzett, az egyszerűen majd nem lesz többé? Hogyan folytatódik az élete egy férfi nélkül, aki egész életében rajongva szerette? Talál-e nyugalmat a lelke? Tud-e még majd Félix után szeretni? Elzárta a csapot, lerogyott a hokedlire és minden fájdalmát kiengedve sírni kezdett.