Lengyelország, 21.század

A lengyel kormány sírószobát tervez a kórházakban azoknak a nőknek, akiket életképtelen magzataik megszülésére kötelez.

A valóságban vagyunk, ez nem egy rossz, elkapcsolható tévécsatorna, nem fikció és nem is a Szolgálólány meséje. Ez egy ország politikai állásfoglalása a nőkkel szemben keresztényi elvekre hivatkozva. A törvényeket azok a férfiak hozzák, akik sose voltak terhesek, nem hánytak reggelente, nem feküdtek véresen az ágyban, nem aláztak meg, mert nem tudtak vagy nem akartak gyereket szülni. Nem mondta nekik senki, hogy tegyék szét a lábukat és nyomjanak, akkor is, ha nem volt ingerük, csak mert az orvos nem ért rá. Nem estek át egyetlen  fájdalmas és keserves beavatkozáson sem, hogy gyerekük legyen, vagy nem ültek remegő térdekkel lesve a monitort, hogy vajon rendben van-e minden a gyerekükkel. És ez nem is lenne baj, mert ez a világ rendje, hogy a nőké ez a feladat.  A nők teste alakul át, ők válnak formátlan bálnákká, majd küzdenek a szülés után, hogy jó feleségek, csinos és szuper anyák legyenek.

Csak azt nem értem, hogy ezeknek a férfiaknak van anyjuk, aki őket a világra hozta. Jó esetben feleségük, lányuk. Hol marad az a pillanat, amikor ez eszükbe jut? Milyen felsőbb akarat működteti a gondolkodásukat, amely szerint betiltatják az abortuszt, és mindezek után szülésre kényszerítik a nőket, akik elveszítették a magzatukat, mert sérült, beteg vagy épp halott?

Hol itt a lélek? Hol van a kegyelem?

A nő, aki mindent megtesz egy gyerekért, aki bármire képes érte, sírhat egy ócska szobában, hogy utána hazamenjen és élje tovább az életét? Végiggondolta ezt valaki egy percre is? Az a fájdalom, az a borzalom, amin átmegy, az egy sírószobában kisírható? Tényleg azt hiszi valaki, egy ember, egy politikus, hogy ennyi egy gyerek elvesztése? Mintha csak megszabadult volna egy szemölcstől, ami kicsit fájt és kellemetlen volt?

És mi van az apákkal? Nekik nem jár sírás? Az ő szívük-lelkük nem roppanhat bele? Ők ne sírjanak, mert férfiak, és nem illik nekik? Az ő fájdalmukkal ki törődik? Mi van a családdal, aminek meg kell élnie ezt a veszteséget?

A sírószoba után a nők hazamennek, és majd lesz másik felkiáltással folyik az élet tovább? Ekkora barbárság, szívtelenség hogyan merülhet fel valakikben, akik egy ország vezetői közé tartoznak?

A 21. században élünk, lélegzünk, szeretünk és meghalunk. Olykor jól, máskor rosszul, teli hibákkal és tévedésekkel. De a nő, amióta világ a világ életét adná egy gyerekért. A férfi, aki szereti őt, mindent megadna egy családért. És ezt egy tollvonással elintézik a lengyel parlamentben.

Lányok, asszonyok, anyák, nagymamák… Mind sírószobába kényszerülnek, mert a halált, a gyerek elvesztését, legyen az magzat, fogyatékkal bíró, nem lehet egy ülésteremben  szavazással megoldani. Vajon azok az emberek hazatérve otthonaikba érzik-e, hogy gyalázatos, amit tesznek? Merik-e a saját lányuk, unokájuk és feleségük szemébe nézve mondani vagy gondolni, hogy helyesen cselekedtek? Nem tudom elhinni, hogy igen. De ha mégis… Ha meg vannak győződve arról, hogy mindez rendjén van, akkor a poklok pokla is kevés lesz majd nekik.