Néha üvölt a csend. Nem szavak hiányával, hanem félelemmel. Hallom, hogy kéri, ébredjek!  Ne legyek szorongó és fájó? Hazudnék én átmenti jókat, de nem lehet bebújni az üres reggel köpönyege mögé. Azt mondjuk, nincs halál. De van, és otthonosan mozog a közelünkben. Árnyéka néha messziről dereng,  és van, hogy megérint simogató keze. Mert simogatna, az biztos. Nem rideg fénnyel, nem ócska szókkal, hanem melegen hívogatva és megmutatva, előttem az ösvény, amin nem lehet hátrálni.

Néha üvölt a csend. Mondhatom magamnak kábán, hogy hozzám nem jön el az elkerülhetetlen. Mind ezt hisszük olyannyira reszketünk. Tavasz van, de ez nem ad vigaszt. Bántja a fülem a madárfütty és a varjak kemény károgása kaparja csak szívemben az emlékezés rövid vonalait. Nem akarom hallani, hogy lesz jobb világ, és roppannak a virágok hagymái. A fű mindenkor zöld tengert áraszt. Tudom, hogy mindez igaz, de annak, aki elment, már nem fújja  arcát szárazra a márciusi szél.

Néha üvölt a csend. Mi még itt vagyunk és halljuk. Kérdezünk, figyelünk és szennyes fáradtsággal átkozódunk. Vannak miértek, de ezekre nem jön felelet, mert csendes az ég és halk most a föld. Hogy mind elmegyünk, elhisszük tétován, aztán tagadjuk, mert lehet, hogy mindünk árnyéka hiányozni fog majd egyszer a kopott aszfaltról, mégse keressük az örök törlést.

Talán van, aki helyettünk dönt, mert ennyi járt nekünk. Ennyi volt a pamutgombolyag fonala, amit hol gyorsabban, hol szédelegve tekertünk és azt hittük végtelen, mert nekünk nagyobb csomag jutott. De a postás lezárva nyújtja át, és megjegyzi, kinyitnunk kár, mert abban a dobozban nem pontosan az van, amit rendeltünk. Kis adagokba rakott örömök ülnek a fájdalmak alatt, de a fonalat nem mi gombolyítjuk. Lehetünk szépek, jók, erősek vagy szánandók, akkor is tehetetlenül keresgéljük, hol szakad meg. A kötőtű, amellyel életünk sálja csíkossá fonódik, egyszer csak megérzi, hogy már nem fonódhat rá több szál. Elkészült a mű, és mi hiába látjuk a hiányzó rojtok helyét.

Néha üvölt a csend. Kitakarja lelkem fázó darabkáját. Most nincs ideje a nevetésnek. Ideje lett a bánatnak. A tavaszi ég alól elmennek sokan, de a csend majd egyszer megszólal, és halkan mondja: emlékezz rám! És mi emlékezni fogunk, mert a tavaszi eső átmossa a legszárazabb földet is.