2017. máj 12.

Naplók, képek, nosztalgia? Legyen...

írta: Hildaságok
Naplók, képek, nosztalgia? Legyen...

Amikor valahogy kipattan a fejünkből a blogírás ötlete, akkor egyből előkerülnek a régi egérrágta naplók, jegyzetek is. Ahogy az ágy alatt turkálok, hogy direkt-e vagy véletlenül, már magam sem tudom, potom 18 füzetre lelek. Az első gondolatom az, ej, de ráértem akkoriban…És ez nem is volt rossz gondolat. Mosolyognom kell ezen… Ahogy fellapozom a régi, megsárgult, vonalas füzeteket, hirtelen élni kezd az idő. Megint…Úgy, ahogy már évtizedek óta nem. Ez nagyon közhelyesen hangzik, meg olyan lányregényesen, de hát nem ilyenek vagyunk sokszor? Hát akkor meg legyen csak ez….

 Megdöbbenve látom, hogy igen sok módon tudtam keseregni 16 évesen az élet gyötrelmein, de akkor is jó egy pillanatra visszacsöppeni abba, ami régen elmúlt. Az a sok tapasztalat, ami mögöttem lehetett…Szegény sweet sixteen…

A gondolataim csaponganak közben….Nem könnyű arra gondolni, hogy lassan már nem szedhetjük elő a régi füzeteket, fényképeket, titokzatos leveleket, amelyek a régmúlt egy piciny szegletéről beszélnek, mert egyszerűen már nem léteznek. Pedig ezek tapintása jellegzetes szaga valami olyan mély emlékáradatot indít el, amit a mai világban egyetlen elektronikai eszköz sem tud pótolni, feleleveníteni meg pláne nem. Ahogy az érdes szélű fénykép megsárgult színeivel szólni tud, azt soha egyetlen digitális fotó sem tudja visszaadni.

A szobám közepén ülve törökülésben lapozgatom a régi naplókat, s valahogy már nem találom benne önmagam. Egy idegen lány ír olyasmikről, amiket már nem igazán értek. Hová lett az idő mindeközben? Hová lett a lány, aki akkor úgy érezte, hogy minden fájdalmát, örömét át tudja venni egy egyszerű lap? Hogy adhatott nyugalmat, megkönnyebbülést a dolgok ilyennemű kiírása? Vajon az én voltam, vagy aki most vagyok, az lettem én?

Eszembe jutnak a hosszú, poros nyarak, amikor végtelenül sokáig sütött a nap.

Akkortájt  lassan múlt az idő, délutánonként olvastam egy széken összekuporodva, a legyek idegesítően dongtak körülöttem, de nem vettem észre semmit, mert akkor még nem volt körülöttem  ilyen széles a tér és ilyen szaladó az idő…Minden lassú volt, unalmas, de nyugodt, és soha nem hittem volna, hogy ezek a napok, időszakok lesznek életem nosztalgiájának a legkülönlegesebb részei….Ebbe a csendbe, ebbe az állott levegőjű délutánba sokszor hallottam belecsattanni anyám kemény hangját, aki viszont benne volt rendesen a térben és az időben, gyorsan tett arról, hogy ne legyen tovább kedvem álmodozni vagy elmerülni egy jó könyvben. Csak odakiabált, hogy vár a csirke, jobbik esetben, s nem a leforrázott kacsa, ugyan szedjem már le róla a tollat….

 

Ezek után most blogot akarok írni…Persze, aki tud róla, azonnal véleményt alkot, hogy miért jó ez ,vagy ellenkezőleg, eszembe se jusson még kóbor gondolatként sem. Erről legközelebb részletesebben….A word lapjai nem sárgulnak meg addig, az biztos.

Szólj hozzá