2017. aug 01.

A test kultusza és a 21.század

írta: Hildaságok
A test kultusza és a 21.század

Életünk során a testünk az egyetlen olyan eszközünk, amit  folyamatosan közszemlére teszünk. A lelkünk, amely remélhetőleg halhatatlan és vándorol vagy újjászületik, esetleg megreked valahol a különböző világokban vagy az azok közti folyosókon várakozva, hogy újabb testet kaphasson, láthatatlan. Ezért félretesszük, elhanyagoljuk. Az utóbbi 100 évben semmi nem lett olyan fontos, mint az, hogy a testünket megőrizzük. De ez nem újkeletű dolog, csak most került bele a hétköznapokba túlhangsúlyosan. Lásd, mumifikálás…

Iszonyatos erőfeszítéseket teszünk azért, hogy a romlást megállítsuk, elfedjük vagy csak lassítsuk, de minden igyekezetünk hiábavaló. Mindeközben a lelkünk némán, takarásban figyel és vár. Neki nincs szerepe, nem romlik, nem bűzlik, még arra vár, hogy életünk színházában az ügyelő intsen neki, hogy eljött az ő pillanata, amikor színre léphet. Hiába kapott egy fontos monológot vagy néhol kisebb szerepet is, csak a Test az, ami főszerepet játszhat.

A Test nem más, mint életünk celebje, folyton előtérbe toljuk, mutogatjuk, kísérletezünk vele, növeljük, fogyasztjuk, alakítjuk, gyakran átszabatjuk, mint egy ránk nem illő öltözéket, s azt várjuk, hogy majd valahogy ráfeszül az életünkre. Vajon minden korban abban a testben vagyunk, amiben hisszük magunkat? Legtöbbször nem. Úgy vélem, igen gyakran eltér a testünk valódi állapota attól a számtól, amit tulajdonképpen tükröznie kellene.

 Mikor van a testünk a legjobb állapotban? Erről hosszú vitát lehetne indítani, de azt rögtön leszögezhetjük, hogy a természet mennyivel kegyesebben bánik a férfiakkal, olyan sok mindentől megkíméli őket, amitől a nőket nem, hogy az már igazságtalanság a köbön. Természetesen azonnal a narancsbőrre, a ráncokra, az őszülésre gondolunk, de valljuk be, hogy nekik, mármint a pasiknak minden jobban áll. A narancsbőr is állhatna, de nekik nincs is. A társadalom is elfogadóbb velük, sokkal lazábban legyint egy pocakos férfira, akinél a has már akkora, hogy nem lehet a tekintély szimbóluma, mint ahogy kegyesen magyarázzák, hanem valami iszonyatos kinövés, amit a strandon, a kertben, az utcán, a háztetőn a munkákban is lehet mutogatni, senki nem mondja azt, hogy hű, elkezdhetne már fogyókúrázni. Azért némely pucér férfi felsőtestet, amit mutogatnak egyesek, lazán büntetnék. Közmunkára ítélném őket állig begombolkozva, hogy érezzék tettük súlyát. A szemrontásért.

A Test és a Lélek folyton kerülgeti egymást. Mintha csak ritkán akarnának találkozni. Nem kellemes randevú ez, mert a Lélek fiatal, szertelen, csapong, a Test viszont mindig túl gyorsan józanodik ki. Elég neki egy tükör, hogy észre térjen! A lelkünket nem tudjuk aprólékosan ízekre szedni a fürdőszobában, a mérlegelés sem borzasztja el, ezért megmarad játékosnak, virgoncnak, csak flörtöl, miközben a testünk hamar tisztába jön azzal, amit tapasztalni kényszerül a mindennapokban.  A tizen-huszonévesek olcsó bódulatából  menekülni kezd a botox, a zsírégető kapszulák, teák, jó esetben a mozgás világába, egyszerűbb esetben a krémek és a tükörkerülés olcsó kis mozijába. De a film ott is forog tovább, csak becsukott szemmel nem akarunk tudomást venni róla.

Mégis, mégis túl sokat foglalkozunk vele, azt reméljük, hogy menthető, hogy a folyamat leállítható, ha pedig rájövünk keserves kínok között, hogy mégsem, akkor is van választásunk. Marad a beletörődés, a keserű pirula, amit fakanállal kell lenyomni a torkunkon, vagy az elfogadás, ami sokkal komolyabb erőfeszítés, mint hogy most könnyedén azt mondjuk, menni fog. Húszas, harmincas éveinkben talán még azt hisszük, valóban sikerülni fog, mert mi nem fogunk megöregedni, mert mi mások vagyunk, sportolunk, nem dohányzunk, kerüljük a stresszt, és csak lassan, nagyon lassan jövünk rá arra, hogy az időörvény bennünket is beszippant.

A lelkünk, ha hagyjuk, még mosolyogva int nekünk, igyekszik azt sugallni, hogy a külső csomagolás mindig eldobható, értéktelen, csak a tartalom a fontos, bár mi továbbra is a fényes celofánt simogatjuk, a díszszalagot vasalgatjuk.

Kevesen találják meg az összhangot a lelkükkel, hogy a ruhájuk, amit bármely korban, bármely testen hordanak, pontosan úgy álljon, hogy az Élet nevű fickó, amikor elhalad mellettük, nagyot füttyentsen és azt mondja, hűha!

 

Ugye füttyent még utánatok is? 

Szólj hozzá