Gyakran élünk azzal a szófordulattal, ha lelkesek vagyunk, hogy önmagamat adom.  Ezzel szinte bizonygatjuk, hogy hűek vagyunk a bensőnkhöz, hűek vagyunk ahhoz a valakihez, akit önmagunkat hiszünk. Valós énünket csak akkor tudjuk adni, ha tudjuk, hogy kik is vagyunk valójában. Vajon tudjuk-e? Vajon életünk mely szakaszában érjük el azt a pontot, amikor tudjuk, hogy kik vagyunk, kik szeretnénk lenni vagy egyszerűen kinek a szerepét játsszuk saját filmünkben? Egyszerűen találkozhatunk-e a valós énünkkel?

A mai kor embere nem akar számolni az idővel, csak fogni akarja vasmarokkal, tartani az idő kerekét két kézzel és még lábbal is, de nem engedni forogni. Kétségbeesetten szeretné megfogni a pillanatot, hogy a kíméletlenül haladó idő homokórájának szemcséi ne peregjenek ki az ujjai közül. Ezért csinál rengeteg képet önmagáról.

Tele vagyunk szelfi királyokkal és királylányokkal, akik az életük kockáztatásával is megcsinálják azt a fotót, ami jelzi, hogy ők ott voltak, bizonyítva van a létük és lássa már a világ, dicsőítse is egy lájk erejéig, hogy nekik ennyi jutott az életből. Mindez nem más, hogy, mint porszemnyi létünk hivalkodó jelzése, mert muszáj tudatni azt, hogy élünk, vagyunk és ez a lét különleges, nem olyan, mint másoké, akik csak dolgoznak, gürcölnek és nem szelfiznek.

Önmagamat adni nagy bátorság. Ilyenkor azt közvetítem a külvilágnak, hogy a helyemen vagyok. Azt csinálom, amit szeretek, amiben a lelkem otthonra lelt. A képek nem ezt mutatják. Csak hamis kis mozaikok a szánalmas mindennapokból. És kollektíve bólogatunk ezekre, gratulálunk, örülünk, dicsérünk, mindezt tesszük hamisan, elhazudva, hogy jól vagyunk.

A kapcsolatainkban vajon önmagunk vagyunk-e? Kétségkívül ritkán. Mert félünk, mert nincs erőnk elfogadni azt, akik lettünk az évek során. Legfőképpen pedig azért nem, mert azt hisszük, hogy ha megmutatnánk belső valóságunkat, akkor nem lennénk szerethetők. Ahogy a mondás is mondja, kimutatnánk a fogunk fehérjét…no, azt láttatva talán elmenekülnének az emberek a közelünkből. Semmi más nem motivál bennünket, mint az, hogy szeressenek, elfogadjanak, csodáljanak bennünket. Aki erre most felhördül, és azt mondja, engem nem érdekel a szomszéd, nem érdekelnek az ismerőseim, nem izgat, hogy a munkatársaim mit gondolnak, az vajon, miért posztolja ki a közösségi oldalon a reggelijét, a nyaralását, azt, hogy hol tornászik vagy épp csak azt, hogy elutazott (repülős kis jelzéske…) a szomszéd faluba, ami 12 km-re van?

Dehogynem érdekel, csak ez érdekel. Csak az, hogy megmutassuk, nekünk jó, nekünk lehet, mi ügyesek vagyunk, jól élünk, lebarnultunk, koktélozunk, nem úgy, mint a többi lúzer, aki csak úgy van. Nem él…van.

Ez a közösségi lét építőköve. Ady még nem sejtette, hogy a Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak, látva lássanak sorai egy későbbi korszakban nagyon is valóságossá lesznek, de csak külsőségekben.

Önmagunkat adni fájdalmas, de elhazudni, hogy kik vagyunk már könnyebb. Rutinosan tesszük nap, mint nap és ez a hazug világ bólogat hozzá. A félelmünk, az elvárásaink, a kényszereink gúzsba kötnek, és olyan láthatatlan ez a kötelék, hogy mi magunk sem tudjuk már, hogy kik vagyunk igazán.

A folytatásban arról írnék, hogy a párkapcsolatainkban, barátságainkban merjük-e adni önmagunkat….

Ha úgy érzitek, igazam van, vagy ha nem, vitatkozzatok velem, győzzetek meg arról, hogy van bátorságunk felvállalni önmagunkat.