„ Amire képesnek tartod magad, azt meg is tudod csinálni – és ez fordítva is igaz!”  /Vera Peiffer/

Biztosan sokan találkoztak olyan ismerőssel, baráttal, családtaggal, akiből folyamatosan ömlik a panasz. Olyanok, mint egy állandóan működő vulkán, fortyognak, lázadnak és köpködik magukból a sérelmeket. Sokszor érezzük velük kapcsolatban, hogy jobb lenne menekülőre fogni, mert elviselhetetlenül húznak bennünket lefelé. Ez nem azért van, mert önzőek vagyunk, vagy képtelenek vagyunk más problémáival foglalkozni, vagy, hogy önnön fontosságunk túlcsordul bennünk, hanem, mert olyan fokú negatívitás jellemzi a panaszkodókat, amellyel megküzdeni már nem kellemes kihívás.

Természetesen nagyon jól esik bajainkkal, problémáinkkal megkeresni azokat, akik közel állnak hozzánk, akik valóban szeretnek és figyelnek ránk, mert kimondva a problémák más fénybe kerülnek, sokszor magukban hordozzák a megoldás lehetőségét, más esetben pedig a kívülálló világíthat rá arra, hogy mit látunk, érzünk tévesen. Ehhez viszont olyan embert kell találnunk, akinek valóban fontosak vagyunk, különben értelmét veszti a megoldásra váró panaszunk.

Panaszkodós nemzet vagyunk. Élvezettel tocsogunk a mocsárban, remekül tudjuk sajnálni, sajnáltatni magunkat. A panaszkodás pedig csak átneveli az agyat a negatív gondolkodásra.

Panaszkodunk mindenre: a férjünkre, a feleségünkre, a szüleinkre, a szomszédunkra, a gyerekeinkre, a főnökünkre, a pincérekre egy gyors ebéd után, az eladókra a plázákban. De az időjárás, az utak, a tévéműsor, a társadalom, a pénz hiánya, az idő hiánya is mind-mind jó lehetőség arra, hogy kifejezhessük benne az elégedetlenségünket. Sportot űzünk ebből, beleöljük az energiánk nagy részét, de nem igyekszünk megoldásokat találni. Egyszerűen azért, mert ez a könnyebb megoldás. Felvenni a kesztyűt, tenni valamit önmagunkért, másokért sokkal, de sokkal nehezebb, mint beállni a sorba. Pedig „nem a víz a hülye, ha a kacsa nem tud úszni.”

Panaszkodással azt rögzítjük a lelkünkben mantraszerűen, hogy nem vagyunk boldogok, tehetetlenek vagyunk, nem találjuk a megoldást. Naponta elsoroljuk, hogy miben vagyunk gyengék, rosszak és miben azok mások, ezzel csak megerősítjük azt, hogy nem nőttünk fel a feladathoz, nem tudunk felelősséget vállalni a döntéseinkért, nincs bennünk elég kurázsi, hogy leporoljuk gondjaink köpönyegét, és végre azt merjük mondani, hogy kézbe vesszük a dolgokat, mert a sorsunk irányítása legtöbb esetben a mi kezünkben van.

Mások nem élik át az érzésinket, a gondolatainkat, nem is várhatjuk el tőlük. Hasonló cipőben járhattak már, de az ő cipőjük csak az ő lábukra illett, mi hiába tukmáljuk rá a miénket.

Ezért itt az ideje döntéseket hozni. Felvállalni a rosszat, a jót, nem várni arra, hogy majd holnap lesz, hogy majd megoldódik valahogy a gondunk. Vannak ajtók, amiket be kell csukni magunk után. Vannak emberek, akiket el kell engedni, mert az útjuk már nem a miénkkel együtt fut. Vannak élethelyzetek, amelyekből ki kell lépni, mert nem szolgálnak már bennünket és sokkal több fájdalmat okoznak, mint örömöt. Ne higgyük azt, hogy van időnk! Hogy ha majd még várunk, akkor jobb lesz….Jobb akkor lesz, ha mi magunk változtatni akarunk! Pláne, ha merünk. Nincsen holnap, csak ma van! Minden reggel, amikor felébredünk, az a ma. Nem lehet elodázni a gondokat! Véges az életünk. Magunkban hordozzuk a változtatás lehetőségét, de a gátat is, hogy éljünk vele.

Ideje felállni, abbahagyni a sirámokat és a kifogásokat! Rázzuk meg magunkat és induljunk el olyan úton, amit nem ismerünk, ami talán félelmetesnek tűnik elsőre, de a végén egy olyan kapu áll, amit kitárva beléphetünk egy másik világba. Oda, ahol otthon leszünk! Ahol a lelkünk is megtalálja a keresett válaszokat!

Ehhez kívánok mindenkinek sok-sok erőt és félelem nélküli első lépést az ismeretlenbe!