Sokáig azt hittem, hogy a szerelem nem más, mint az istenek rossz tréfája az emberekkel. Egy láthatatlan trónuson ül egy isten vagy több, kinek mi a kedvesebb változat és kedve szerint pöckölgeti az embereket ide-oda a világban. Néha elküld hozzánk egy-egy reményteli jelöltet, megörülünk neki, majd újra csalódunk. Aztán ez még életünk során sokszor előfordul. Néha lelki társaknak is nevezzük ezeket az életünkbe pottyant embereket. Foggal-körömmel bizonygatjuk, hogy ők azok, akik nekünk rendeltettek, akik megértenek bennünket, akik támogatnak, érzik minden rezdülésünket, fájják, ami nekünk fáj, de legfőképpen együtt szárnyalnak velünk. Aztán sajnos kiderül, hogy ez a közös szárnyalás nagy huppanással végződik…a részünkről. Amióta világ a világ, szeretni akarunk. De legfőképpen azt akarjuk, hogy szeretve legyünk. Ez természetes, hiszen a lelkünk csak a szeretetben lel megnyugvásra. Csak olykor nagy árat fizetünk érte. Az ár soha nem lenne nagy, mert mi másért lenne érdemes élni, mint azért, hogy szeressünk és szeretve legyünk? Mégis legtöbbször nem is szeretünk, hanem ragaszkodunk, kapaszkodunk, és a szerelem nem más számunkra, mint sánta lelkünk mankója.

Nem fogja azt adni, amit elvárunk, mert egy mankó mindig csak segítség lesz, de az igazi járás, csak eldobva a segítséget következhet be. De mi nehezen válunk meg a kapaszkodóktól. Nem vagyunk elég bátrak szeretni önmagunkat, elfogadni a kilóinkat, a görbe lábunkat, a kis vagy túl nagy mellünket, a semmilyen hajunkat, a ráncainkat, a fülünk állását. Mindig, minden helyzetben bizonygatni szeretnénk, hogy jobbak vagyunk annál, amilyennek hisznek bennünket. A szerelemben is a másiktól várjuk, hogy dicsérjen bennünket, hogy észrevegye, hogy más a frizuránk, hogy fogytunk, hogy ragyogunk.

Pedig a szerelmes, szeretett ember magától ragyog. Van valami belső fénye, ami kívülről is azonnal látszódni kezd, ha ránézünk. Meglepve tapasztaljuk egyik nap, hogy szürke kis szomszédunk egyszer csak pillangóvá változott. Elsőre nem is tudjuk, mitől. Mert szinte semmi nem más rajta. De kapott egy jelet, ami olyan, mint egy bélyeg. Meg van bélyegezve, de most a szerelem bélyegével. Egyszerűen jó ránézni. Mosolyt csal az arcunkra, mert ő is mosolyog, fénylik. A szerelemtől kifényesedik a lelke és ezt látni lehet. Aki azt állítja, hogy nincs is lelkünk, nézzen meg egy szerelmes embert. Aki szerelmes, az mindig szebb lesz. A rózsaszín köd, amiben ő látja a külvilágot, rá is borul. Betakarja, körülöleli és a mindennapjaiba olyan varázslatot hoz, amiről a legtöbben csak álmodunk.

Szeretünk szeretni, szerelmesnek lenni. Csak csalódni gyűlölünk. Ezért félünk rettenetesen. Ezért néha visszafogjuk magunkat, bezárjuk a kapukat és a langyos kis pocsolyánkban tapicskolunk, mert ott nem fázhatunk meg. Az sem meleget, sem hideget nem ad. És ha rádöbbenünk félelmünkre, akkor kezdjük elveszíteni azt, amit megszereztünk. A csillogó,

szárnyaló lelkünket. Rábízzuk másra az irányítást, kiadjuk kezünkből a vezetést, s hirtelen már nem lesz akkora öröm a szerelem, mert az aggodalom veszi át a helyét. Vajon szerethető vagyok-e? Nem vagyok-e unalmas, csúnya, kövér, buta? Vajon meddig tarthat ez az érzés? Vajon kellek-e, vagy vannak nálam jobb nők, pasik?

Ekkor romlik el minden, mert kezdődnek az elvárások, ilyenkor bizonyítékra van szükségünk, és ezt ki akarjuk csikarni mindenáron. Faggatjuk a párunkat, hívogatjuk naponta százszor, üzeneteket hagyunk neki…Lassan,de biztosan rátelepszünk és megfojtjuk. Közben pedig nem értjük, hogy a másik miért távolodik, miért menekül előlünk, hiszen mi csak figyelmesek akarunk lenni…Mi csak éreztetni akarjuk vele, hogy szeretjük…Ez persze a legnagyobb csalás a részünkről. Önmagunkat csapjuk be, pedig elértük, hogy szeretve legyünk, elértük, hogy szeretni tudtunk, magasan repültünk, így meg a mélybe zuhanunk.

 A szeretet önmagunk szeretetével és megbecsülésével kezdődik. Ez a legnehezebb. Az elfogadással….Ha ez sikerül, akkor már nem lesz bennünk félelem. Nem szorítja össze a szívünket jeges rémület, hogy elhagynak, nem szeretnek majd bennünket idővel.. Mert mi ott vagyunk önmagunknak, a legjobb társnak…Meg tudunk újra erősödni és képesek leszünk újra szeretni. Ha később, valamikor, a sebeinket beforrasztva sikerül adni, adni és újra adni önmagukból, akkor kapni is fogunk.

Legyen hozzá erőnk! Ezt kívánom mindnyájunknak!