A rossz hír, hogy repül az idő. A jó, hogy te vagy a pilóta. /Michael Altshuler/

És az út nem vezet visszafelé. Nem szállhatsz le a gépről sem, hiába vagy a pilóta, itt nincs ejtőernyő, nincs jobb navigáció, csak az, ami a te kezedben van.  Hányszor, de hányszor halljuk azt a mondatot, hogy majd később, most nem érek rá, majd holnap, majd nem sokára? Ne most kérlek…majd. Meg hogy légy türelemmel, várj!

 Várj! De meddig? Mindig is várunk, minden nap, minden helyzetben. Várjuk a buszt, a reggelt, az estét, a tavaszt, a hétvégét, azt, hogy kicsöngessenek, azt, hogy jó idő legyen. Várunk valakire, várunk kis csodákra, várunk arra, hogy valahol fenn elrendezzék azokat a problémákat, amikkel mi képtelen vagyunk megbirkózni. Azt tanítják nekünk, hogy a türelem erény. Amikor időt adsz magadnak, életet is adsz. Visszaadhatod a nyugalmad, a hited önmagadnak, bízhatsz abban, hogy tőled függetlenül megoldódik valami, amiben neked részt kellett volna vállalnod, de nem tetted. Elkótyavetyélted az időt, aminél értékesebb ajándékot alig kapsz földi léted során.

Nem azt mondom, hogy mindent azonnal el kell érned, mindent azonnal meg kell tenned, de vannak olyan lépések, cselekedetek, amely nem várhatnak. Tedd meg őket, mert holnap ébredhetsz egy olyan napra, ami elátkozott lesz az életedben. Ha ma nem szeretsz eléggé, ha ma csak félig élsz, lustán, hányavetien ölelsz, lehet, hogy nem kapod meg a holnap varázsát.

A holnap egy könnyű ígéret. Majd akkor jobb lesz, mondjuk, amikor a padlón fetrengünk kínjainkban. Majd holnap…De mi van akkor, ha a holnap a mává zsugorodik össze?

Furcsa, hogy az idő hogyan halad el felettünk. Gondolatok, érzések, jönnek-mennek, felkavarnak, leperegnek rólunk. Néha levetjük őket, félretesszük a sarokba, hogy majd idővel elővesszük, ha már nem fájnak annyira. Aztán lassan elmaradnak mellőlünk a régi korok emlékei, már nem villan elénk egy arc a gyerekkorunkból, olyané, akit szerettünk, már nem gondolunk a régi kertre, ahol málnát szedtünk nyaranta, már nem figyeljük, hogy a felhők milyen alakzatot vesznek fel. Pedig milyen édes játék volt ez…Feküdni a fűben és kitalálni, mit látunk…Ma már nem nézünk felfelé, csak a kezünkben lévő telefont bámuljuk, mert az tud mindent, érez helyettünk, mert az információ hatalmat gyakorolt a lelkünkön. Azt hisszük, időt nyertünk egy gyors kütyüvel, egy jó autóval, egy villámcseteléssel. Pedig semmit az égadta világon nem kaptunk. Csak annyit, hogy üresebb lett egy napunk, üresebb lett az életünk. Időt követelünk a másiktól, de az étteremben nem beszélgetünk, hanem a telefont nyomkodjuk, nem hallgatjuk meg a másik történetét, mert már egy újabb történet kúszik be az életünkbe, de arra sem figyelünk…Panaszkodunk arra, hogy felgyorsult a világ, de meg sem próbáljuk megállítani, mert nincs szükségünk már arra.  

az időre, amit nyerhetnénk. Ha lenne időnk megállni, gondolkodni, érezni, akkor az nem lenne, mindig kellemes. Sőt ijesztő lenne. Talán meglátnánk önmagunk.

 Szapuljuk a gyerekeinket, hogy mennyire mások, mint a régiek, de a magunk idejéből már nem adunk nekik, mert az körülményes, mert mi fontosak és elfoglaltak vagyunk. Adunk neki egy kis kütyüt, hogy játszogasson vele, mert az alatt nem érez, nem gondolkodik túl sokat, de legfőképpen nem zavar bennünket.

Sokkal, de sokkal kegyetlenebbek vagyunk, mint elődeink, akik talán nem ajnározták túl ennyire a gyerekeiket, de megtanították élni. Megmutatták nekik azt, hogy lehetnek el önmagunkban. Lehet, hogy nem játszottak velünk annyit, de az idő minőségi volt, amit velünk töltöttek. Olyankor együtt voltunk a szó legjobb értelmében. Az időt valóban egymásnak adtuk számolatlanul. Nem mértük, nem nézegettük percenként a pittyegő telefonunkat, hogy jaj, le ne maradjunk valamiről….Mert nem maradunk le…Pontosabban lemaradunk, de olyasmiről, amit észre sem veszünk. Az idő visszafordíthatatlan és megállíthatatlan. Úgy teszünk, mintha ezt tudnánk. Valahol mélyen tudjuk, de el nem hinnénk. Arra gondolunk, hogy van holnap, majd akkor pótolunk mindent. Majd figyelmet adunk és kapunk holnap. De holnap nincs. Minden nap ma van. Ha felébredünk, akkor már megint ma lesz, és futhatunk a múló idő nyomában. Mindig mi kerülünk hátrányba.

Az idő nem vár. A kedvünkért nem áll meg. Ma ma van.