Amikor arra az elhatározásra jutottam, hogy a halálról fogok írni, rögtön az jutott eszembe, hogy sokan nem akarják majd elolvasni. A halál a 21. században mély tabu. Nem beszélünk, nem olvasunk róla, említeni is csak csendben említjük, de csak akkor, ha nagyon muszáj. Életünk során nagyon sok alkalommal találkozunk vele, nem szemtől szemben, talán úgyis. Mindenki elveszít valakit, aki közel áll hozzá. Találkozunk úgyis a Kaszással, hogy csak mesélnek róla, úgyis hogy már csak az utolsó lépésként, a temetéssel szembesülünk, de van, amikor végig kísérjük a haldoklót az utolsó úton…Régen sokkal természetesebben kezelték az emberek a halált, mert nagyon gyakori volt, gondoljunk csak betegségekre, a csecsemőhalálra, a járványokra, a háborúkra. Ha természetes halállal halt meg valaki, az legtöbbször otthon történt, a családi házban ravatalozták fel, körülötte ültek, sírtak, a mellette lévő helyiségben ettek-ittak az emberek. Nem féltek ennyire, mint ma, amikor mindenféle varázsigékkel próbáljuk elhessegetni az elmúlás angyalát. Kétségbeesetten keressük a kiutat, de hiába.

A régiek még tudták, hogy a halottat el kell engedni, meg kell gyászolni. Letakarták a tükröket, felvették a gyászruhát és időt adtak maguknak arra, hogy a sebek a gyászév leforgása alatt be tudjanak hegedni. A gyászév nem véletlenül volt kerek egy esztendő, mert minden évszakot, minden ünnepet túl kellett élni az elhunyt nélkül, hogy a fájdalom lassan eltűnjön. A fekete ruha is kifejezte azt, hogy nem kívántak a szerettük nélkül semmilyen örömteli eseményen részt venni egy évig. A külvilág is tudta és békében hagyta gyászolni azt, akinek erre szüksége volt, hogy tovább tudjon lépni az élők között. Természetesen mindez abban az esetben volt érvényes, ha az elhunytat szerették, mert ha nem, akkor a ruha, a kifelé való fájdalom-mutogatás mit sem ér.

Ma már nem akarunk feketében járni, ha kötelező, nagyon gyorsan hozzátesszük magyarázatképpen, hogy helyette a szívünkben gyászolunk, nem az öltözékünkkel. Persze lehet így is, de azért valljuk be, hogy kényelmetlen is a fekete ruha viselete éjjel-nappal. A szívünkbe meg nem lát senki…

Most, hogy a temetőket ellepik az elhunytak hozzátartozói, talán azon is el kellene gondolkodnunk, hogy milyen más lenne, ha az élőkhöz tudnánk jobbak lenni, amikor nem az emlékezés lenne az, ami hozzáköt valakihez, aki elment. Mennyivel könnyebb lenne úgy élni, ha nem a nyugodjék békében sírkőfelirat lenne a mottó a halál után, hanem az éljünk békében és nyugalomban. Ha valaki eltávozik, ahogy a nyelvünk ezer módon kifejezi, porrá lesz, egy más világban keres oltalmat, űrt hagy maga után. A fájdalom annak marad, aki utána is felébred minden reggel, akinek meg kell értenie és fel kell fognia az elfogadhatatlant, hogy az élet nem áll meg. Senki miatt nem változik meg a föld forgásában. A mi kis fogaskerekünk éppen csak kipottyan, de annyira apró, annyira jelentéktelen, hogy csak páran veszik észre hiányát. Azzal a gondolattal megbirkózni, hogy utánunk is minden reggel felkel a nap, hogy tudnak nevetni az emberek, hogy könnyűszerrel pótolhatók vagyunk, szinte elviselhetetlen terhet ró ránk. Ezért nem akarunk a halálra gondolni. Egy életen át próbáltunk fontosak, érdekesek, különlegesek lenni, s mindez pillanatok alatt megváltozhat. Ezt nem lehet ép ésszel nyugtázni. Az nem lehet, hogy ne legyek! – gondoljuk olykor, ha merünk erre gondolni. Az nem lehet, hogy nélkülem is minden megy tovább,hogy jön helyettem más… Ennél rémisztőbb gondolat kevés van a világon.

Mindezek ellenére mégis úgy éljük a mindennapjainkat, mintha az időnk végtelen lenne. Pazaroljuk, elherdáljuk, nem bánunk vele kíméletesen, mert azt hisszük, hogy értünk nem jön el a halál. Persze majd egyszer igen…Ezt sejtjük, de most még nem….Majd… Még lehetünk önzők, felelőtlenek, döntésképtelenek, játszhatunk más idejével, türelmével, életével, mert nem tudjuk, hogy az életünk fonala mikor szakad el. Pedig minden egyes nappal kevesebb az időnk. Felébredünk, kinyitjuk a szemünket és attól a pillanattól kezdve megint kevesebb és kevesebb lesz. Ki kell hoznunk a legtöbbet a pillanatból, amelyben vagyunk. Nm várhatunk mindig újabbakra, hogy majd holnap, majd egy hét múlva, majd jövőre. Most kell, mert csak a most van. A holnap ajándék. Örök talány, hogy lesz-e nekünk. Ne vesztegessük el az időnket, mert az Élet homokja pereg, hol lassabban, hol gyorsabban, de mi soha nem tudhatjuk, mennyi van még hátra! Ezzel a tudattal kell jól megélni a mindennapokat! Amíg még a homok pereg…