Nagyon kevesen tudnak hallgatni, meghallgatni másokat. Egyszerűen sokakban nincs meg az a képesség, hogy türelemmel kivárják a másik mondanivalóját. Biztos találkoztatok már ti is sok olyan emberrel, aki alig várta, hogy két mondat között levegőt vegyetek, máris elkezdte mondani a magáét. Őt sem hallgatták meg soha, nem is tanulta meg, hogy mit jelent teljes lényünkkel valaki felé fordulva csak hallgatni. Nem mondani véleményt, nem adni tanácsot, csak egyszerűen meghallgatni a másikat.

Mindenkinek szüksége van arra, hogy kimondja a benne rejlő szomorúságot vagy megossza az örömöt szavakkal. A kimondott szó, üt, aláz, rombol, de fel is tud ébreszteni, lelkesít, gyógyít, simogat. Sokan úgy vélik, hogy elmondani a dolgaikat, kimondani azt, ami a szívükre telepedett, egyenlő a panaszkodással. Vannak notórius panaszkodók, akiktől a jóisten mentsen meg. Az utcán, ha kell, a másik oldalra is átmegyünk, csakhogy elkerüljük a velük való találkozást. Jól tesszük. Ők nem azért adják ki, ami bennük van, mert az segíthet nekik, egyszerűen örömüket lelkik abban, hogy jajongnak vagy sajnáltatják magukat.

Vannak viszont olyanok, akik beleroppannak abba, hogy nem mondanak ki semmit. Gyűjtik, raktározzák, felcímkézik a fájdalmaikat, s jó mélyre elrejtik. Ezekből az évek során egyre nagyobb kupac lesz, s szép lassan betegségeket épít magának az elfojtott bánat, harag, düh.

Nagyon kevesen vannak olyanok, akikhez az életünk során a meghallgatásért fordulhatunk. Még kevesebben, akik magukban is tartják a hallottakat. Nem csámcsognak rajta, nem adják tovább, nem néznek lesajnálóan, szánalommal a tekintetükben.

De meg kell keresnünk azokat, akiknek fontosak vagyunk annyira, hogy hallani akarjanak bennünket. Ki kell mondani azt, ami marcangol, ami hátráltat. Nem sértőn vagy bánatban szétfolyva, hanem megfogalmazva jól. Sokszor már az is segít, ha rendezzük a gondolatainkat, ha sorrendet készítünk a fontos és kevésbé fontos problémák között. Kell találni olyan embert, aki erre vevő.

Sokszor a hozzánk legközelebb álló sem az. Gyakran előfordul, hogy a párunk sem díjazza a gondolatainkat. Sőt! A legtöbb férfi nem tud mit kezdeni a női érzelmekkel. Ha véleményt mondunk nekik, bírálatként élik meg vagy egyszerűen hisztinek titulálják. A férfiak nem díjazzák különösebben a bonyolult lelkű nőket. Terhesnek érzik őket. Ők maguk sokkal jobban a földön járnak, nem vizsgálják ezer oldalról a falat, hogy hogyan esik rá a fény….A fal fehér és nem törtfehér, tojáshéjszínű, netán bézs. Fehér az és kész. Pontosan így vannak az érzelmeink árnyalataival.

De muszáj találnunk valakit, aki ért bennünket. Nem irányít, nem oktat, nem tanácsol, csak csendes derűvel meghallgat. Hagyja, hogy a jelenlétében szabaduljunk meg mázsás kínjainktól. Ha egy ilyen beszélgetés után felállunk a kanapéról, vagy az asztal mellől, érezzük, hogy könnyebbek lettünk. Ha ez az érzés jár át bennünket, akkor volt értelme. Megkönnyebbül a lelkünk, de nem azért, mert a terhet másokra tettük, hanem azért, mert meghallgattattunk. Ennél többet aligha tehet értünk valaki. Éreztette velünk, hogy fontosak vagyunk neki, hogy az értékes idejét nem sajnálta ránk áldozni. Ezek által is tudhatjuk azt, hogy szeretnek bennünket. Nem csak kimondva. Csak így, egyszerűen, szavak nélkül. Hát kell ennél több néhanapján?