Egyáltalán nem értékeljük a mindennapokat. Sokszor halljuk azt, hogy nem is tudod, milyen öröm felkelni reggel úgy, hogy nincs benned fájdalom, nem tudod, mit jelent az, hogy a szobádban kellemes meleg van, hogy csokit majszolhatsz bármikor, nézheted a hóesést…De ezeket mosolyogva meghallgatjuk és természetesnek vesszük. Mert ezek járnak nekünk, úgy hisszük. Csak akkor kapunk észbe, sőt sokszor akkor sem, ha baj van. Ha a körülöttünk lévő barátok közül valaki megbetegszik, ha egy szeretett ismerősünk szenvedését látjuk, vagy, ha valaki elmegy, akit szerettünk.

Nem, egyáltalán nem örülünk a mindennapokban a legtöbb dolognak. Rálegyintünk az apróságoknak tűnő örömökre, arra az egyszerű tényre, hogy milyen csodás, hogy reggel süt a nap, fénye csillog a havon, arra, hogy a szemünk kinyílik, hogy kávét ihatunk és munkába mehetünk, arra, hogy a gyerekünk félkómásan puszit nyom az arcunkra este, ha későn érünk haza. Mert azt hisszük, hogy ez mindig így lesz, hogy ezt kiérdemeltük, hogy ez megváltoztathatatlan, mert ennek ez a rendje. Nem tudjuk, és nem akarjuk értékelni, azt, amink van. Hiába tudjuk, hogy az állandóság nem tartós…Nem hiszünk a változásban, csak beszélünk róla, de csak unalmunkban meg úgy távoli jövőként, hogy egyszer majd talán nem így lesz.

Ehelyett elvárunk…Folyamatosan és állandóan mindenkitől mindent. Azt, hogy elfogadjanak, tiszteljenek, szeressenek. Hogy értékeljék a munkánkat, a kreativitásunkat, a lelkesedésünket, a kedvességünket. Elvárjuk a párunktól, hogy szépnek, kívánatosnak lásson, elvárjuk a barátnőnktől, hogy megértsen, meghallgasson, a szomszédjainktól hogy segítsenek, ha szükségünk van rájuk, a főnökünktől, hogy dicsérjen, a boltban, hogy figyelmesek és udvariasak legyenek velünk. Elvárjuk, hogy a pénzünkért mindenki mindig minket szolgáljon, elvégre megfizettük. Nem nézünk a pénz mögé, nem nézünk a szolgáltatások mögé, nem látjuk meg, hogy emberek állnak ott is, akik éreznek, szeretnek, szenvednek vagy örülnek a nap bármely percében ugyanúgy, ahogy mi. Azt gondoljuk, hogy csakis mi körülöttünk forog a világ. Ha másért nem, akkor azért, mert fizettünk érte. És a pénz minden, de mindent megoldhat, elrendezhet. Ha fizetünk, akkor ordíthatunk, lehetünk arrogánsak, követelőzőek, tiszteletlenek, trehányak, mert hát a pénz, az pénz.

Vajon, mi mit adunk minden nap a körülöttünk élőknek? És itt most nem a szűkebb környezetünkre gondolok. Van-e egy kedves mosolyunk a patikában, a virágosnál, a zöldségesnél? Megköszönjük-e nekik, hogy ha szép almát adnak vagy egy kicsivel több lesz a mérlegen az egy kiló, de nem kérnek többet? Vajon észrevesszük-e, ha valaki előre enged az ajtóban, ha udvarias velünk egy idegen nő vagy férfi? Vajon meglátjuk-e a másik szemében a fáradtságot? Vajon látjuk-e azt, hogy ő is ember, még ha szolgáltat is? Törődünk-e azzal, hogy ne játsszunk mások idejével, erejével? Pontosak vagyunk-e, ha megbeszélünk egy időpontot, vagy lazán késünk 10 percet, mert az belefér, hadd várjon a másik, úgysem fog haragudni ránk…

Ha párunk fáradt, elcsigázott, türelmetlen, teszünk-e valamit, hogy jobban érezze magát és ne csak a szemrehányásainkat hallgassa. Viszünk-e neki kávét, csokit vagy egy apróságot, amitől mosolyra húzódik a szája?

Ezek lehetnének a mi mindennapi ajándékaink, amiket kapunk, no meg adunk, s habár nincsenek díszes papírba csomagolva, azért gyakrabban lehetne így karácsony a hétköznapokban, nem csak egyszer, decemberben, amikor hirtelen mindenki jó akar lenni.